Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IX. (esszé)

KICSI LECKE, JiJRÓPAISÁGBÓL

Egyik fővárosi reprezentánsunk tartózkodik Berlinben. Kísérem. Az egyik itteni jelentős politikussal ebédelünk, s mit hallok: honfitársam szidja, rágalmazza a kormányzó pártot (még kissé hamisan is). Nem szólok, nem keverem még bűzlőbbé az ügyet. Hazatérve mutatom neki egy ifjú politikus titánunk külföldi nyilatkozatát: a bunkó népies magyarok antiszemiták. Nem minden indulat nélkül mondom: a hivatásos ájrópéerek is követnek el hibát. Azt hiszik: a világ legfőbb gondja, hogy számon tartsa a magyar pártháborúkat. Holott senki semmiféle pártról nem tud (pláne az újságolvasó), csupán egy tűnik föl neki: a magyaroknak legfőbb gondjuk egymást mocskolni. Én csupán egy, a kontinensbe és végleges hazájába kötött ember vagyok, de van fogalmam az ország iránti, igenis kötelező lojalitásról. Hát hogy állnak ezzel mások? Mit védenek ők? Mit képviselnek? Az „american way of life”-ot? Az micsoda? Nem modorok összessége? Ki adta meg a jogot valami képviseletére? Mi a felelősség fogalma? Valaki ellen vagy valaki érdekében képviselünk - miféle közös érdekeket szolgálunk?

És még valami.

Trianonban manifesztálódott a nagyhatalmi politika „bölcsessége”. Akkor olyan mindenható helyzet alakult ki, hogy a győztesek akár igazságosan is megvonhatták volna a határokat. S mivel nem létezik „igazság” (csak emberi kínok és kényszerek), akár sebészetileg is eloszthatták volna a népeket és nemzeteket, hogy győztes brutalitásukkal ne teremtsék meg a következő száz év polgárháborúinak alapját.

Azóta a kitelepítések és áttelepítések kegyetlenségei úgy megkeverték a népességet, hogy immár szó sem lehet etnográfiai vagy történelmi Jogokról”. A legnagyobb vesztes, Magyarország már aligha gondolhat területvisszaadásokra. Csak, és csakis arra törekedhet, hogy a végleg vegyes területeken ne pusztítsák el népe részeit. Csak, és csakis abban lehet érdekelt, hogy átjárható határokon, garantált emberi és kisebbségi jogok alapján jusson méltó sors ötmillió elszakított magyarnak. Soha józan magyar kormánynak nem juthat eszébe, hogy „történelmi” indokok révén hat-nyolcmillió szlovákot, szerbet, románt zárjunk be hazánkba, örök békétlenséget teremtve. Magyarország tehát éppen saját keservén tanult az átkozottá deformált történelemből^ s a „legájrópaibb” érdekeltségű ország. Nagyhatalmi igények nélkül. Konkrétan, és megszenvedetten.

Nos, hol van hát Európa?!

757