Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IX. (esszé)
a fél nemzetet évtizedekre tönkretevő katasztrófa, nos azok elegáns tévévitákban vesznek részt, szabadlábon, drága ügyvédek védelmében élnek, méregdrága luxusvillákban laknak - és a hajuk szála sem görbül. Az egész „eu- rópaian” alapozott igazságszolgáltatás verejtékezve keres paragrafusokat, amik alapján elítélhetnék őket, de nem lel. Azért nyomoznak utánuk: elsikkasztottak-e bizonyíthatóan tíz márkát. S mivel mindegyikről nyilvánvaló, hogy millió tönkretett lélek és élet mellett milliókat raboltak, de ez papíron alig kimutatható - valójában kacagva nézik az általuk okozott tömegtragédiát. Hát ennyit európai jogállásunkról Mindezek után újságok, szervezetek faggatnak arról: mit gondolnak a keletiek (főként a bebocsátásért görnyedező csehek és szlovákok, lengyelek és magyarok) az „Európába való visszatérésről”? Nos, én azt gondolom, hogy - piha! Nem tudom: ki teszi föl a kérdést, kinek a nevében? Hogy ezt az egyelőre üres fogalmat sokan gajdolják, hogy rengetegen élnek vissza vele, hogy jó menekülés a felelősség elől, az nyilvánvaló. Ha öt szomszéd képtelen rendet tenni a portája körül, lehetőleg foglalkozzanak az utca távlati vagy elvi ügyeit körvonalazó ideális megoldással, s gond gyötörte emberből rögvest teoretikussá válnak. Csak ez még semmihez nem visz közelebb. Modern világunkban újrarendeződött a megbecsülés értékskálája. Megteremtődtek a presztízsértékek, és elfoglalták az értékek helyét. Ez nyilván együtt mozog a demokratizálódással, a közösség kitágulásával, de van egy bökkenője: a társadalmasodást semmilyen formában nem követte a societas kulturálódása. Az egyik - a materialista - oldal előreugratott, s megteremtette a maga (ugyancsak féloldalas, ámde egyezményes) normáit. Ma a presztízshez számít az erő (stratégiai), a jólét (gazdasági), a technika (kiszolgáltság), a gazdaság (kiszolgáltatottság), és a divat (kiszolgált-kiszolgáltatottság). Mindezen területeken Kelet- és Közép-Európa reménytelenül lemaradt. A presztízsháborúba tehát nem szólhat bele, nem teheti vonzóvá, követésre méltóvá magát. Az új, megújulni kívánó Európa demokratikus esélyei ezzel tulajdonképpen megszűntek, hiszen csak sikeres része szólhat bele a jövő dolgaiba. A jóléti fél konformizált lakossága (mely pontosan tudja, hogy miben miért enged) nem szavaz soha anyagilag nem dotált értékekre; a keleti, megalázott fél pedig arra adja voksát, amit dekoratívabbnak vél, ami vonzó számára. Ezzel el is dőlt volna a játszma. Létezik azonban egy másik kör, amelyik - ugyan örök kisebbségben - szavazatra jogosultnak érezné magát. Csak nem kérdezik meg. Tehát? Mit hozhatna az új Európába a keleti fél? Hozhatná a kulturálisan megalapozott Európa iránti igényét. Hozhatná mindenféle képviselet, vezetettség, manipuláltság iránti alapvető gyanakvását. Igényét arra, hogy saját feje és kultúrája, saját egyénisége és tulajdonságai figyelembevételével döntsön az ügyeiről. (Ez lenne az igazi demokrácia.) Hozhatná egyéniség- és természetközeliségét. Hozhatná a kultúra és a művészet iránti bizalmát, kulturális gyakorlottságát. És hozhatná a pusztán anyagi javakkal való megvesztegetés iránti tartózkodását. Ha a nyugati presztízsrendszer gyors térhódítása, és a keleti kultúra talajvesztése nem sorvasztja el ezeket a potenciális értékeket. Mert: miféle nagyrabecsülés ébredjen egy keleti értelmiségiben a nyugati, 755
