Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IX. (esszé)

érzet, közös hagyomány, ha ezt meg akaijuk őrizni, akkor igenis föl kell vágni a sebet. (Ilyen esetekben derül ki, hogy „európai kultúránk” mennyire fölkészületlen ekkora traumák emberi megoldására, kezelésére. Holott bizonyára létezhetne másféle terápiás önkezelés is. Ám emberképünk, önképünk maximalista, vagy kegyetlenül pragmatikus. Nem született még meg valósághű átmenet a két véglet között.)

Az elkövetkező egy évben az ország keleti felét ez a leleplezéssorozat foglalja el; több millió embernek kell megemésztenie: az ideális emberképhez viszonyítva micsoda szakadékban élt, kik vették körül. A milliónyi spiclihez ki kell alakítani valamilyen kollektív kezelési eljárást. Meg kell szabadulni a végletektől (véres esetek sorára is számíthatunk), hiszen sok százezernyi elrontott, tönkrement élet, sors kiált majd bosszúért.

Ha meggondolom; micsoda traumát jelent ez a csapás az amúgy is hihetetlenül labilis német öntudatnak, a hátam borsódzik. Á hitlerizmus kötelező önmarcangolása után a legtotálisabb kommunizmus következményei egy nemzeti azonosságában amúgy is gátolt népben! Ha eljátszom a gondolattal: a kettéosztott ország a fasizmus bűnét először nyugatra tolta, egyoldalú vádaskodásban élte ki -, s most itt a visszavágás lehetősége: az egész totális kommunizmust, minden elembertelenítő következményével együtt a keletiek nyakára zúdítják. Nyugat fellélegezhet - ám végső soron mégis német bűnként jelenik meg az egész. (Azt hiszem, hogy a nyugatnémet - s újabban a keleti — szélsőjobb nacionalizmus egyrészt abból táplálkozik, hogy a nemzeti identitás zavarai miatt nem találhatott egészséges módon önmagához a fiatalság. Ezen újabb tehertétel és közösségi gát megint lehetetlenné teszi egyfajta normális német patrióta érzelem kifejlődését, és új utat nyit a radikális sovinizmusnak.)

[Tegnap a Katolikus Egyetemista Szövetség nyilvános vitáján újra föltették a kérdést másfél óra hangos töprengés után: cserélnék-e a keletnémetekkel, s újra nemet mondtam. Amit mi megteremtünk magunknak, az a miénk lesz, azt nem anyagilag kiszolgáltatott helyzetben, megalázottan kapjuk rokon adakozóktól.]

Hogy mennyire lehetséges az előbb említett felelősség-eltolás, az egészen más területeken igazolódik. A keleti fél valóban elképesztő en leromlott állapotban van. Hazánk ehhez képest Eldorádó. (írtam már erről.) Évi 100-150 milliárd (!) márka kell tucatnyi éven át, hogy talpra álljon ez a rész. Ezt mindenki tudja odaát. Komoly áldozatra lenne szükség. (Megismétlem: akár csak egy évre eső összeg is örökre, végleg talpra állítaná hazánkat.) Az erőfeszítések miatt ez évben 3,5%-ra emelkedett itt az infláció. Mindenki számára világos: mekkora a jólét nyugaton. S érmék tudatában a nyugati szakszervezetek vérre menő háborút folytatnak, hogy most, azonnal 11%-os béremelést kapjanak! Én a szolidaritás ilyen méretű hiányát megrendüléssel veszem tudomásul.

Kanyarodjunk vissza még egyszer a Stasi-ügyhöz. Az akták kiadásával párhuzamosan folyik a „Mauerschützen”, a menekülőket lelövő határőrök pere. Borzalmas, hogy egy kegyetlen rendszer halálos fenyegetéssel kényszerített fiatal katonákat saját honfitársaik legyilkolására. Ám az még szörnyűbb, hogy egy európai igazságszolgáltatás mindig a rajtakapható bűnösöket ítéli el, mindig csak a kicsiket, a terrorizáltakat és szenvedőket. Ugyanakkor mindazok, akik ezt a rendszert kiépítették és üzemeltették, akiknek köszönhető most ez

754