Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Martos Gábor: "Mindenki nekifogott írni, és ez hozott össze bennünket" (Beszélgetés Palotás Dezsővel) (interjú)
Tudod, mitől tartok? Nézd meg, hogy a Magyarországra áttelepedett erdélyi íróknak a zöme az ottani dolgait publikálja újra meg újra; tudok emberről, akinek négy kötete volt odaát, sorra megjelentette mind a négyet ideát is. Az emberek lassan már nem tudnak írni; akik idejöttek. Volt ott egy bizonyos közeg, ami mindent felerősített. Mit mondjak neked... egy olyan irodalomban, ahol nem szabad leírni például a macska szót — volt ilyen és havonta jött ilyesmi -, amikor már az is rezonanciát kelt, hogy valamiképpen kiravaszkodod, hogy mégis belopod a macskát a szövegbe, ott kialakul egy félrehallás, egy másként hallás, és abban a pillanatban, hogy kicsöppentél belőle, nem megy, nem találod a hangodat. Figyeld meg, milyen kevesen vannak azok, akik túlve- rekedték magukat ezen a szellemi hiátuson, vagy minek nevezzem. Nagyon halk csipogások méretezödtek túl ott - hogy így fejezzem ki magam - azáltal, hogy abban a közegben hangzottak el. Most ez a közeg már talán végleg történelmivé válik; egyelőre most úgy van. Ebben a pillanatban, amikor még demokráciát játszanak Romániában, s mindent el lehet mondani harsányan, egy az egyben, ezek a szövegek egyszerűen érvényességüket vesztik. Mondok egy konkrét példát: az egyik saját limerickemet fogom felhozni, aminek akkor, ott értelme, célja volt, és még visszhangot is kelthetett. Volt ugyebár a Ceau^escu-éra, amikor is folyton azt mondták, hogy többet termeljetek, olcsóbban termeljetek, gyorsabban termeljetek: ez állandóan benne volt a köztudatban, folyton ezt harsogták. Na már most, hogyha egy sorozatban, ahol mesék transzplantációjáról van szó, én azt mondom, hogy: „enni kéne, nőni kéne, hízni kéne évről évre, többet, jobban, szaporábban, csudapogácsa világban, éljen a vasorrú néne”, ez abban az érában egy bomba; de abban a pillanatban, ahogy ennek vége van, ennek a közegnek vége — szemiotikáról ugyebár ne magyarázzunk egymásnak - vége a hatásának is. És akkor volt hatása? Igen, hiszen akkor ez a fajta Játékosság” az egyik - vagy talán éppen az egyetlen - módja volt annak, hogy igenis elmondj valamit, amit nem szabadott elmondani. Végül is ha az ember írt, azt csak akkor érezhette fontosnak, ha elmondta, hogy ez a világ, amiben élünk, talán mégsem olyan szép és jó, mint ahogy ezt nap mint nap halljuk. Egyfajta etikai tartás megőrzése egy nemzetiségben, vagy egy nyelvben... gondolom, végül is ez a funkciója, a közösségi célja bármiféle irodalomnak. És - mondom - ez a játékosság volt az egyetlen lehetősége annak, hogy az ember közöljön valamit egy olyan közönséggel, amely szintén „deformálódott” ilyen szempontból; „fülhallása lett nékije”. Magyarországon egyszerűen képtelenek lettek volna megérteni ezeket a verseket, éppen azért, mert a befogadó közeg hiányzott hozzá. S ott az a közösség vevő volt — hogy így mondjam — ezekre a játékosságokba burkolt mondanivalókra; tehát megértették? Egy aránylag szúkkörű közönség meg. És én mindig azt mondtam, hogy a közérthető nem az, amit mindenki megért, hanem amit bárki megérthet; ergo hogyha én valamit úgy írok meg, hogy ha valaki odafigyel, őszintén odafigyel és ha ugyanakkor nincs szüksége különösebb ismeretekre, hogy megértse, tehát nem egy ezoterikus valamit talál, hanem hogyha odafigyel, akkor megérti, akkor az már közérthető. Ehhez persze egy olyan közönség kell - vagy olyan egyének összessége, mert végül is erről van szó -, akik bíznak benne, hogy a sok szar között azért akad olyasmi is, amire érdemes odafigyelni. Különben nem lett volna az egésznek visszhangja. Márpedig volt... 751
