Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)

ják, hogy ő is ott van, várták, számítottak rá, hogy jönni fog. Ez az érzés vad félelemmel töltötte el. Egy riadt kényszer mégis ott tartotta az ablak előtt, pedig a félelem közben majdnem elviselhetetlenné fokozódott. Majdnem egy órát állt ott, de egész idő alatt mozdulatlanok maradtak és nem szóltak egy szót sem. Kezük bénult görcsben szorította az asztal görbére kopott szélét, nyakuk feszült az egyenes üléstől. Hátukban nem érezték már az ébren töltött éjszaka merevségét. Mikor már hosszabb ideje állt az ablaknál, a rémületet lassan egy másik érzés váltotta fel, egy érzés, ami a szánalomhoz hasonlított leginkább. Sajnálni kezdte ezt a két idegen férfit, sajnálta őket, mert megérezte a válságot, amivel birkóztak, de mostani sivár érzelemnélküliségében kicsit irigyelte is őket az élményért, melyet ez az együttlét (ez pontosan látszott rajtuk) számukra jelentett. Később ez a szánalom is oldódni kezdett és az ami történt, illetve nem történt, még súlyosabbnak rémlett, megalázóbbnak. Megalázónak érezte, hogy részese lett egy számára érthetetlen, végkifejlés nélküli eseménynek. Mikor végre elszabadulva a látvány vonzásából gyors léptekkel elindult az ösvényen, még sokáig érezte a tarkójában a tekintetük, tudta, hogy észrevették jelenlétét és azt is tudta, hogy örültek volna, ha még marad.

Már hajnalodott mire hazaért. Az öregasszony kenyérsütéshez készülődött. Anna kifulladva állott meg a nyári konyha ajtójában, tétovázott egy darabig, elmondja-e Bánágiánt, de aztán csak azt kérdezte meg, hogy ki lakik abban a házban. Az öregasszony megmerevedett, arcán a ráncok új redőkbe rendeződtek, pupillái kitágultak, tésztás kezei tétován kalimpáltak a dagasztőteknő fölött. Gyanakvó rosszindulattal pillantott Annára.- Miért kérdi? Mit akar tudni arról a házról? Valaki megmutatta magának?- Nem, dehogy, nem mutatta senki, de fényt láttam ott az este és eddig még soha, persze, hogy szeretném tudni!- Fényt látott?, azt mondja, hogy fényt látott? Maga ott nem látott fényt, ott mindig sötét van, nem lakik ott senki! Érti? Senki! Már nagyon régen nem lakik senki. Izgalmában aprókat toppantott visszeres lábaival.- Báhágián? Kérdezte Anna, ilyen nevű ember lakik-e a faluban? Amikor meghallotta a nevet a vénség ismét kiegyenesedett, majd elfordult Annától.- Báhágián? - kérdezte, és ugyanolyan selypítős recsegéssel ejtette a nevet, mint az ismeretlen a teraszon. Nincs! Itt nálunk nincs, nem is volt soha! Én még sohasem hallottam! De miért kérdi?- Csak úgy eszembe jutott, most hogy ennyit esik az eső, annyi minden eszébe jut az embernek.- Ésik, persze, hogy esik! Fürdőhelyen esős a június, ezt maga is tudhatná! Dohogva kezdte berakni a kenyereket a kemencébe. Anna tétován nézte még egy ideig, aztán bement a házba és lefeküdt. Nyugtalanul aludt, puhára lazult testtel. A különös élménytől fáradtra merevedett izmai lassan zsibbadtra lazultak, tarkójából eltűnt a feszült fájdalom ami addig merevítette, elalvás előtt csak annyit érzett még, hogy keserű a nyelve, a szájpadlása égett amint hozzáért. Alom nélkül aludta át a napot, mikor felébredt már este lett. Puhán ölelte körül a falusi éjszaka csendje, a neszező sötét, és akkor álom és ébrenlét között hánykolódva úgy érezte, hogy Péter ott fekszik mellette. Annyira eleven és mégis annyira valószerűtlen volt ez az érzés,

730