Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)
hogy valósággal beleszédült. Lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét, percekig tartó és mégis magabiztos mozdulattal, arrafelé nyúlva, amerre a fejét sejtette. Mikor úgy érezte, hogy már milliméterek választják el csak, megállt, ujjai bizseregtek a haja közelségétől. Hosszú ideig feküdt így, várva, hogy megmozduljon, hogy valamivel jelezze, hogy valóban ott fekszik. Utoljára akkor érzett ilyesmit, amikor a nagyapja meghalt. Talán már egy órája halott volt, de Anna csak ült háttal az ágya mellett, egyre halogatva a pillanatot, amikor majd megfordul és tudomásul veszi halálát. Ez a mostani várakozás felidézte benne első együttlétüket. Akkor az erdőszélen, ahogy ott feküdtek az olvadó havon, Péter úgy tett mintha aludna, de ő végig érezte, hogy görcsösen figyel. Figyelt az egész teste, bőrének minden rezdülése az ő bőrének érintését kívánta, mozdulatlansága csupa visszafojtott mozgásvágyat takart. Feküdtek, ott a szikrázó napsütésben, mindketten éber mozdulatlanságba merevedve. Az első igazi tavaszi nap volt, teli nyugtalansággal és derűs felelőtlenséggel. Most, hogy ismét végigélte ezt a napot, vágyott Péter után, de ez a vágyakozás sokkal szelídebb, sokkal elvontabb volt, mint máskor, nyoma sem volt benne testi kívánásnak, inkább valami csendes beszélgetésre vágyott csak, érezni akarta, hogy ott van mellette, figyelni akarta, kiérezni a gondolatokat á mozdulataiból, észrevenni, hogy közben ő is épp oly éhes-kíváncsian figyel. * Másnap hajnalban szemerkélő esőben ment úszni. Szürke köd feküdt a tóra, libabőrösen rándult a bőre amint belépett a vízbe. A tó a közepe felé mélyül, ott már nem olyan érdekes mint a part közelében, túlságosan szabadnak érzi ott magát. Ilyenkor reggel senki sincs a vízen csak a békák. Furcsa ilyen nagy vízen egyedül, de Anna szerette az egyedüllétet, és akik ilyenkor látják amúgysem gondolnak semmi rosszat róla, ha pedig gondolnak, akkor mi van? Víz. A vizet szereti, simogató, langyos. Nem idegen, inkább barátságos, mint veszélyes, szereti azt is, hogy mély, hogy alatta olyan sok van, hogy bármikor belefullhat. Bizsergeti a lehetőség, de felhasználni nem fogja soha. Néha elengedi magát, egy darabig lebeg a felszínen, aztán jön egy áramlat, megtaszítja, süllyedni kezd lassan. Ilyenkor mindég elhatározta, hogy nem csinál semmit, ez persze csak rövid időre sikerült, amikor érezte, hogy süllyedni kezd, mindig megmozdult, vajon miért? Mostanában gyakran esik reggel, először rossz volt, aztán megszokta. Az eső paskolja a víztükröt, felkorbácsolja, jut belőle az arcára is. Melegebb, mint a tó vize. Mikor lejött a vízpartra még sötét volt, sötét, esős reggel. Eső. Természetes és mégis idegen. Ha oldalra pillantott, látta a hólyagosodó víztükröt, mintha himlőhelyes lenne, beteg. Elképzelte, hogy szenved a csapkodó esőcseppektől, és ez a szenvedés benne nőtt nagyra lassan, hagyta, nem küzdött ellene. A küzdelem jó lenne, de fáradságos és most nincs semmi, ami indokolná. Régen, valamikor, amikor még sportolt, akkor még szerette a küzdelmet. Régi uszodai emlékei tolakodtak előtérbe, élmények, amelyek főleg az edzője, Grosz tata csodálatos emberségével kapcsolódtak össze. „Úszni nemcsak azért jó, mert erősödsz tőle, nemcsak a karod lesz ügyesebb, a derekad hajlékonyabb, de a személyiséged is gazdagodik, a jellemed pedig? ... - hát az valósággal meg731
