Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)

jelezte, hogy néhány perccel ezelőtt még ott ült vele szemben. A bárpult előtt egy bicegő asszony vonult el, szabályosra nyírt uszkárt vezetett pórázon, a kutya mozgása hasonlított az asszonyéhoz, olyanok voltak ők ketten, mint akik már nagyon hosszú ideje élnek egymás mellett. Annából furcsa szorongást váltott ki Bánágián hirtelen eltűnése, pedig a jelenléte inkább személytelenül kellékszerű volt, mintsem valódi együttlét. Lassan itta ki maradék borát, majd amikor a finnekkel zajosan összekeveredő tizenévesek is távoztak, ő is elindult a régi falu felé.

Amíg caklatva baktatott a hövennyel felszórt ösvényen, az idegenen gondolkodott. Csak most jött rá, hogy mennyire zavarta a férfi sipítva raccsoló kiejtése. A torokból formált zengés mássalhangzók, a röviden ejtett, félignyelt magánhangzók keltették ezt a hatást. Úgy érezte, ez az ember mindent tudott róla, nem véletlenül tolakodott az asztalához, az italkérés átlátszó meséjével. Különben is, egész viselkedése túlságosan magabiztos, személyisége túlságosan ép volt, semhogy elhihető lehessen tarháló életmódja.

Nyitott szandálja megtelt az ösvény nedves homokjával, az érdes szemcsék a lábujjai közé hatoltak, csiklandozták az érzékeny, vékony bőrt. Máskor nemigen figyel oda ilyen apróságokra, de a magány, amely lassan egyfajta érzelemnélküliségbe torkollott, felfokozta benne a testi dolgokra figyelni tudás képességét. Már majdnem hazaért, amikor egy ház mellett elmenve, megállította az ablakból kivetődő erős fény. A ház egészen az út mellett állott, falusi házaknál szokatlan módon nem volt előtte élőkért, borostyánnal sűrűn befuttatott régi ház volt, de a parasztházaknál masszívabban megépített, avíttan úrias külsejű. Barokkos nyeregtetejét zöldesre mohosulthódfark alakú cserép fedte, a borostyánszövevény alól tompa sárga, stukkódíszes faldarabok villantak elő. Anna már régen felfigyelt a házra, néptelennek tűnt, majdnem lakatlannak. Az ablakokat hámló festésű zsaluk borították. Esténként mindég itt ment el a fürdőtelepről jövet, de a zsaluk mindég csukva voltak, réseiken sohasem szűrődött ki lámpafény. Most azonnal megállt, amint észrevette a világosságot, valami borzongó kíváncsiságtól hajtva, és majdnem a földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. A szobában ott ült Báhágián, de nem volt egyedül. A másik ember pontosan olyan volt, mint ő. Nem hasonlítottak egymásra, hanem teljesen egyformák voltak. Az asztal mellett ültek, püffedtre merevedett sápadt arccal, üresre fáradt szemekkel. Lesték egymást, a mennyezet, szokatlanul alacsony, lenyomta füstöt, torkukat fojtotta, szájuk keserítette. - Sohasem láttam még két ennyire egyforma embert, gondolta Anna. A ház csendes volt, mint az éjszaka és a környék, álmos volt a csend és nyugtalanító, ők ültek és bámulták egymást, nem beszéltek és nem mozdultak, mintha csak keresnének valamit ebben a nagy csendben, egy neszt, régi, ismerős zajt, ami visszahozhatná az elmúlt időt, valamit, ami kapocs lehet feszülő mozdulatlanságuk között. Anna úgy érezte, sürgősen el kell mennie innen, ha itt marad, belebonyolódik egy olyan helyzetbe, amelyhez nem lehet semmi köze. Tudta, ha marad, később már nehezebb lesz szabadulni a bizarr látvány megmagyarázhatatlan vonzásából. Ugyanakkor kíváncsi várakozást érzett, ösztönei mélyén sejtette, hogy történni fog valami. Egy esemény, amely megmagyarázza a szokatlanul értelmetlen szituációt. Maradt hát, és figyelte a két csendesen ülő férfit. - A testvére, biztosan a testvére, gondolta. Pontosan érezte a köztük feszülő idegenséget és közben tudta, tud729