Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)

tudta elűzni Pétert. Őt is magával ragadta a fesztiválhangulat, de szégyellte hirtelen feloldódását. Az egyik asztalnál finnek ültek, vodkát ittak nagy poharakból, sok jéggel, hamvasszőke gyerekeik az asztalok között kergetőztek. A felnőttek hallgatagon iszogattak, néha bele-bele dúdolva a zenébe. Báhá- gián csendben fogta, melengette a poharát, merengve nézte Annát.- Rilke, ugyan, hogy jön ide Rilke, olvasson csak inkább Graham Green-t!- Nem is én olvasom, hanem a szerelmem, neki mindig volt a zsebében égy kis Rilke-kötet.- Elhagyta magát?, mindjárt láttam én, hogy gyászol valakit! Meséljen! Meséljen nyugodtan, én hallgatom, szívesen hallgatom, mondja csak szépen! Anna dermedten döbbent rá, hogy nem tudja felidézni Péter arcát. A kezére emlékezett, az érdes bőrre a tenyerén, olyan volt mindig, mint egy finom reszelő, ha végigsimította az arcát, a kissé gúnyos félmosolyra, amivel szorongató, riasztó álmait mesélte, kisfiús vékony testére, amit félszegen takargatni igyekezett szeretkezés után. Mennyi apróságból áll össze egy ember! Ezt mesélje el ennek az örménynek? Örmény? Mi is az egyáltalán, hogy örmény? Mit keres itt, mit akar tőlem? Azt mondta, hogy alkoholista, de nem látszik részegnek, alig kortyolt bele a poharába, és közben mindent érteni vélő tekintettel figyeli őt.- Nohát, nem mond semmit? Nem mesél? Mivel foglalkozik a barátja?- Muzsikus, csellón játszik. Én pedig fényképész vagyok. Úgy ismertem meg őt is, hogy a lap, ahol akkor dolgoztam, oda küldött hozzá riportra. Játék közben kellett fényképeznem, különböző szögekből. Leült egy nagyszoba közepén, az ölébe vette a hangszert és játszott. Moderneket és pre- klasszikusokat, hogy mit azt ma sem tudom pontosan, nem ismertem fel egynegyedét sem, de ez valahogy nem is volt fontos akkor. Ő csak ült a széken, fogta a hangszert, játszott és én éreztem, hogy valami történik velem. Minden ami külvilág volt és nem zene, megszűnt. Nem volt érdekes, hogy én ott járkálok körülötte lámpákkal és fényképezőgépekkel, ott akkor csak zene volt, remegő friss zene, amit így már sem lejátszani, sem észrevenni nem lehet még egyszer. Tartottam a lámpákat, járkáltam velük, magasra emeltem és leengedtem a fényt, az arcán ezernyi sík és fényreflex született és tűnt el, játék közben egyre jobban megizzadt. Néha úgy éreztem, hogy már nem is csak egy arc, hanem több száz, és akkor vettem észre, hogy a hangszer is sok százzá szaporítva tükrözi ezt a félszeg, de mégis magabiztos, és egyre erőteljesebb művészarcot. Végül már nem is egy ember volt, hanem a „muzsikus”, így idézőjelben. Hirtelen rápillantott a férfi gunyoros tekintetére és elszégyellte magát. - Túlságosan elragadtak az emlékek, gondolta. Elhallgatott, és hogy szabaduljon Pétertől, elkezdte újra magaköré építeni a börtönlátomás önmentő, önbüntető, de a valódi kínt messze űzni tudó világát. A megivott bor fellazította érzékeinek összpontosítási képességét, nehezen sikerült visszaidézni a délután olyan valószerűen megélt látomást. De aztán lassan mégis összejött minden. A nyirkos kőpadlón csoszogó facipő zaja, a lizoformmal kevert vizeletszag, az őrök csizmacsikorgása, a rémülettel váltakozó belenyugvó közömbösség. De mire a művilág teljesen köréje épült volna, már szét is foszlott. Elemei sejtelmes, elhihetetlen emlékekké váltak, maradt ismét az esős kocsmai terasz nyirkos valósága. Csodálkozva vette észre, hogy az idegen közben észrevétlenül eltűnt, csak az üres rumospohár

728