Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)

a hűvös érintésbe beleborzongott. - Június, gondolta, mindég ilyen. Esős. Különösen fürdőhelyen. - Esős a június. Többször is kimondta a három szót, ízlelgette, tetszett, hogy olyan egyszerű, tömör tőmondat. Közhely, ostoba, banális megállapítás, számára most mégis tartalmas, gazdag kifejezéssé tágult, egy egész gondolatsort helyettesít. Esőkre gondolt és régi júniusokra, júniusokra, amiket nem vett észre, mert csak részei voltak az egésznek s a munkára, ami állandó öröm volt még akkor. Tudta, ha sokáig egyedül marad, csak még jobban elromlik minden, nadrágot és trikót húzott, s csak úgy mezítláb átszaladt az öregasszonyhoz a nyári konyhába. A nedves fű kemény volt ahogy rálépett, már nem tavaszi, majdnem érett fü, karcoló, de még nem szúrós, bizsergető a rálépés, de még nem fájdalmas. Telitalppal lépett rá, külön-külön érzékelve a fűszálakat. - Milyen különös, gondolta, hányszor jártam nedves fűvön mezítláb és oda sem figyeltem, a tárgyszemléletünk az önszemléletünktől függ?, biztosan.

A nyári konyha különálló kisházban volt, régi ház volt, kisablakú, vastag falú. Az eső beverte a füstöt, a sok régi konyhakellék közt matató öregasszony, elkenődött, sejtelmesen időtlen látomássá lazult a kékes párában. A falon sápadtan csillogott a sok-sok régi réz- és óntál, a nyílt tűzhely körül komoran álltak a megfeketedett cserépedények. A sarokban fejőszék, mellette fonókerék és famozsár. - Mint egy néprajzi múzeum! Péter ezt a konyhát szerette meg először, azért is költöztek az öregasszonyhoz annak idején. A szoba kis fehérre meszelt helyiség volt, ugyanaz, amiben most is lakik. Esténként órák hosszat feküdtek szótlanul az ágyon, várták, hogy az öregasszony végezzen a konyhai munkával. Sötétedés .után becsoszogott a másik szobába, kétszer ráfordította a kulcsot, kipróbálta, hogy rendesen zár-e, majd leült az ablakhoz a lyukas hintaszékbe és nézte a sötét kertet- A régi falióra kattogva mondta a másodperceket, aztán hegyes fejhangon elütötte a harmadik negyedet tíz után. Anna mozdulatlanul feküdt, a mennyezet repedéseit bámulta, kígyót, oroszlánt, madarakat keresett, mint valamikor kislány korában, amikor így kergette el a félelmet az álma elől. Péter a kezében tartott könyvet nézte, de nem látta a sorokat, az öregasszony mozgására figyelt. - Most ül és nézi a semmit, mondta Anna, fejét Péter vállába fúrta, kibontott haja szétomlott a párnán. - Igen, mondta Péter, a semmit. Ül és nézi és aztán úgy tesz, mintha aludna és hallgat. Figyel. Figyeli amit beszélünk, kikémleli az életünket.

Mikor az óra elütötte a tizenegyet, szaporodtak a zajok. Az öregasszony átfülelt hozzájuk, mert semmit sem hallott, lábat mosott és lefekvéshez készült. Miután levetkőzött, kinyitotta a ládát, a nagy vasaltat, félre takarta a vastag fekete szoknyákat, a barna hárászkendőt, a csíkos törülközőket és elővette azt az inget. Keze szerető finoman tapogatta a hímzett fodorvásznat, egyenként végigsimogatta a csipkéket, reszkető, nyálas ajkával érthetetlen szavakat mormolt. Nagyon öregasszony volt, közel érezte a halált, csak valami eszelős kíváncsiság kapcsolta még a világhoz. Néha úgy érezték, hogy tulajdonképpen szereti őket, de ők annyira újak voltak egymásnak, hogy nem juthatott el hozzájuk semmi idegen szeretet. Ha éjjel moccant a túlsó szoba, tudták; merevedett testtel figyeli fiatalságuk zaját, a tompa zörejekből próbálja kibogozni mozdulataik ritmusát. Minden este elővette az inget, amiben meghalni készült, ismeretségük elején nekik is megmutatta egyszer.

725