Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Dragomán Pál: Fürdőhelyen esős a június (novella)
Megállt a konyhaajtóban, beszélgetni szeretett volna az öregasszonnyal, de nem tudta, hogyan kezdje. Kitöltött hát egy pohár tejet és figyelte a tűzhely körül egykedvűen rakosgató vénséget. Tudta, az a néma szemrehányás az ő egyedüllétének szól. Napok óta szerette volna elmondani, hogy miért van egyedül, hogy nem hibás, hogy elveszítette Pétert talán visszavonhatatlanul. De az öregasszony nem kérdezett és nem mondott semmit és ettől Anna megbénult, elbizonytalanodott. Szinte gyűlölettel nézte a megroggyant hátat; — hallgatsz, csak hallgatsz, nem kérdezel, nem kíváncsiskodsz, nem adsz alkalmat, hogy kibeszéljem magam. Kiitta a tejet, letette a poharat a pádra az ajtó mellé, majd a szemerkélő esőben némán visszament a házba, cipőt húzott és elindult a kanyargós úton, fel a fürdőtelepre. Néptelen volt az út a virágzó bodza kesernyés és a vadgyöngyvirág édeskés illata keveredett az eső foldszagú páráival. A vendéglő teraszán ültek, a ponyva alatt, beverte őket az eső. Anna az egyik sarokban mégis talált egy üres asztalt. Bort és szalmakrumplit rendelt. Száraz fehér bort kapott, könnyű volt és mégis erős, gyöngyözött a pohár szélén. A szomszéd asztalnál tizenéves lánykák ültek és egy fiú, viháncolnak, szamárságokon kacarásznak, piszkálják egymást. Néha valamelyiküknek elevenébe vág a tréfa, elkomolyodik, de a következő percben ő a leghangosabb. Az esős idő fülledt unalmát akaiják elverni ezzel a röhincséléssel. Arcukon már látni a kimerültség első jeleit. - Később majd sírni fognak, gondolta Anna, a fáradtság csalódott szerencsétlenné teszi majd őket, tánczenét hallgatnak majd és bőgnek. A terasz mélyén, a bárkút előtt egy ember állt. Tétova pillantással kör- bepislogott, mintha keresne valakit. Nedves ballonkabátjáról csöpög a víz, ritkás, szürkülő haja még nedvesen is kefeszerű, szabadult raboknak van ilyen hajuk. Anna egy darabig figyelte, majd megfeledkezett róla. Érdes hangra rezzent. Mellette állt az ember. - Fizessen egy rumot, mondta, akkor ideülök magamellé!, - tudja én alkoholista vagyok, vándoralkoholista. Egyetlen célom mindennap berúgni. Vannak jobb és vannak gyengébb napjaim. Én a szomorú emberekből élek. Ön nem is sejti, mennyi szomorú ember van a világon. Ezek rendszerint magányosak. Selypítősen beszélt, a szavak mégis ropogtak a szájában. - Tudja én boldog ember vagyok, nincsenek elérhetetlen vágyaim. Mindennap sorra veszem a kocsmákat, kiválasztom a legszomorűbb, legmagányosabb embert, meghallgatom a bánatát, megiszom az italát. Ezek az emberek hamar berúgnak, én nem. Nekem sok kell. Négy-öt szomorú embert végigiszom egy nap, egészen estig. Estére rendszerint sikerül berúgni. Majdnem mindég. Én elmondhatom, hogy elértem az életcélomat. Később majd megfogok halni, ilyen életmód mellett ez természetes, de nem bánom. Kevés boldog ember van a világon. Én igazán tudom, mert a boldogtalanokból élek. Tehát fizet egy rumot? Anna bólintott, az ember pedig leült vele szemben, kényelmesen elhelyezkedve, mint aki hazaérkezett. Arca sápadt, szemei bo- rongós szürkék, homlokán vízszintes és függőleges ráncok hálója. Jó sok idő eltelt amíg megszólalt.- Ivott már armagnacot? — kérdezte.- Nem, nem hiszem, nem is tudom, hogy micsoda?!- Eue de vie d’armagnac, egy francia konyakfajta, nagyon finom konyak, érett szilvákat tesznek bele, magostól, aztán állni hagyják évekig. A gyümölcs átveszi az ital ízét, és fordítva. Pislogó lapos tekintettel figyelte Annát. 726
