Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)

hozta mindig az ivóvizet, meg az élelmet. Az az asszony lett a feleségem aztán. Állandósult a székrekedésem. Azóta lényegében egyfolytában székrekedésem van. Gondoltam, mielőtt elindulnék leguggolok, próbálkozom. Eléggé gyakran próbálkoztam a fal tövébe húzódva. Megfeketedett fa melléképület volt ahová három, vagy négy, vagy öt hónapja beköltöztem, az üzlet, ahogy én neveztem, kitört ablaküveggel, és körülötte üröm, kenderkefű, meg rengeteg csalán. A vasúti felügyelőség pásztázó reflektorfényei rám találtak, hosszú percekre megdermesztettek, a siker minden lehetőségétől megfosztottak; így nem lehet, motyogtam gyerekes érdeklődéssel bámulva a fénybe, mely ahelyett, hogy vöröses derengéssé fakult volna, még erősebb, meglepetésemre még riasztóbb kékes árral tódult felém. Zsákutcába jutott gyermek, gondoltam, így nem jutok semmire. Letoltam teljesen, magamat csitítván a nadrágomat, majd ernyedt akarattal, de mintha mégis roppant erőt igényelne tőlem ez a művelet, felhúztam a csípőmre. Mindig rövid derékrészű nadrágom volt, pedig alig utáltam valamit is jobban a rövid derékrészű nadrágoknál; extra nagy derékrész, extra hosszú szár... Visszamentem a barakkba, esőkabátot vettem, mely több nedvességet már nem szívhatott magába, apadat- lan párolgott ugyan belőle a penészszagú víz, de valahányszor felvettem, mintha csak akkor vetettem volna le; nem hogy iszonyú súlyos számycsík volt, vonszolandó, hanem olyan szűknek és szükségtelennek tetsző, amely már az én ízlésemnek is tarthatatlan, nem mintha az én ízlésemnek ne lett volna szinte már minden tarthatatlan néhány elfajzott dolog kivételével. Gumicsizmák, pufajkák, ásók és csákányok közt éltem egész életemben, ahogy akkoriban is; amikor a sittről kiengedtek, arra a helyre mentem vissza, nem nagyon értem, miért. Szegény anyám, megint csak ezt kell mondjam, mondtam, semmi kétség, szavahihető embernek sem lehetne nevezni. Gyűlölet és rettegés tett ilyenné, gondoltam, gyűlölet a szomorúságot és a lázat illetően, rettegés az embereket és a csillagokat illetően. A kozmosz kápráztat, mint víkendezőt reggelizés közben az idegen napsütés és a tudattalan hazavágyódás,; a lélegző emberek meg egyszerűen csúnyák, ha van értelme ennek a szónak, és ha van, valószínűleg nem pusztán esztétikai értelemben, gondoltam, az emberek nagyon is kiszámíthatóak vágyaikban, óhajaikban, mozgásaikban, és kiszámíthatatlanoknak bizonyulnak velem szemben, ezért aztán, vagy ennek ellenére, én magam is kiszámíthatatlannak bizonyulok. Egy-egy csapás mind, annyi bizonyos. Következetességem egyetlenegyszer nem tűnt hiábavalónak; amikor velem volt, valamikor régen, ahogy mondani szokták, ..egy gyönyörűséges asszony”, akit én a feleségemnek mondhattam; tiszta volt, mindig tiszta és könnyű ruhákban járt. Életem veled, mondtam neki időnként, a folyamatosság érzete nélkül, folyamatos, titkos kegy. Lehetett azért benne valami igazság, mert amikor utólag erre a mondatra gondoltam, mindig kicsit felvidított. Lehet, egyszerűen csak békén hagyott, megfeledkezett rólam; eléggé szép erényesség lett volna, azt hiszem, azonban megfeledkezett a főzésről, az imádkozásról, a petróleumlámpa begyújtásáról is. Csak magáról nem, ha jól emlékszem, magáról biztos nem feledkezett meg, akkor hogyan is állíthattam volna róla, hogy tiszta volt. Bár állítottam én már ennél vadabbakat is. Az asszony, mondtam egyszer, mert valaki kérdezte, hol van, elment az új krepdesin ruhájában a víkendezőkkel; hiába is sejtettem, hogy ezt tudják, hogy nem igaz, mégis ezt mondtam, mert utáltam a víken713