Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)

dezőket. Más kérdés, hogy másnap tényleg elment a víkendezőkkel az új krepdesin ruhájában az asszony. Lehet az is persze, hogy akkor kérdezték, amikor elment. De akkor nem ezt mondtam volna, azt hiszem. Nem vettek komolyan; a részeges idióta kereskedő, mondogatták a régebbi lakosok, börtönben, vagy a diliházban volna a helye. Volt is helyem a hűvösön. Akkortájt erősen azon gondolkodtam, hogy lelépek, „ki ne szeretne pénzben úszva eltűnni”, gondoltam, olyanok fejével gondolkodva, kik szenvedik a pénzt, de hamis tanúzás miatt egy pitiáner csencselés ügyében leültettek. Amikor megérkeztem, a feleségem, az asszony, akit azt hittem ismerek, fűrészporral űzte a démonokat rólam, aztán lefürdetett; láztól és hidegverejtéktől rázkódva kérdeztem tőle, hogy miért teszi ezt velem. Attól függ, mondta, mitől borzad az ember, a tetves ágytól, a vizes rongyoktól, vagy Floridától... Gyereket akart, gyerekeket. Én egyet sem. Nem lesz, mondtam. Ez őt magát tartalmatlanná tette, az életét pedig hibássá, csorbává, így aztán kényelmetlen lettem a számára, gondoltam. Nekem viszont a világ volt kényelmetlen, már ezer éve; akár lefekvés előtt voltam, akár lefekvés után, mindig csak azt éreztem, kényelmetlen. Egypár pillanatra elaludhattam a szakadt, autóból kiszerelt bőrülésen, mert arra riadtam föl, hogy a kölyköt látom, a vak kisfiút egy kiürült levesescsésze mellett. Honnan kerültél ide, kérdeztem, de addigra már árnyék lett, az se, azon túl meg önmagával küszködő derengés, és azon is túl, bennem, csak körömfeketényi rosszérzés. Elindultam, mint egy kétéltű pók másztam előre, magam előtt tégladarabokat dobáltam le, vagy feküdtem néhány másodpercet arccal elterülve a sárban, ha sehogyan sem jött ki a lépés. A találkozás, gondoltam, milyen gyötrelmes, nehéz feladat annak, ki nem kedveli a cselekvést. Gyerekként is rendkívül mozdulatlanságigényes voltam, és az évek múlásával méginkább. Mindössze a világnak hátat fordítani, almát és fokhagymát rágcsálni, köpködni; vagy inni, alkoholmérgezést kapni, már csak bűzölgő, üres szemeteszsáknak lenni. A végnap sötétjében élni. Pézsmapatkányt látni, mondtam magamban. Azt hiszem, az előbb pézsmapatkányt láttam, ötven-, mit ötven-, hatvanévesen, ígyvalahogy. Az asz- szonyt látni, még egyszer... Ahá, vágtam rá, mit akarsz te a pézsmapatkánytól, vagy az asszonytól...? Szép halált...? Hiú vágy ez öreg; megint olcsón kárt vallasz, megszabadulsz a tapasztalástól, és újra csak hatalmába kerít a babonaság, amitől mindig is irtóztál. Meg kell őriznem, mondtam józanodva, a valóság iránti fogékonyságomat. Csendesen, ütemesen ziháltam. Próbáltam felidézni, miféle tárgyak vannak a bungalómban. Védőkesztyűk, munkásruhák, néhány halszemű műanyag baba, egy rozzant babakocsi, halfarkú leányzókkal ékesített kis dombormű, ajándéktárgy és egy öntöttvaskályha. Már nem emlékszem pontosan, vagy azért volt eladó ez az öntöttvaskályha, mert nem volt mivel begyújtani benne, vagy azért nem gyújtottam be soha, mert < eladó volt, nem beszélve arról a lehetőségről, hogy nem volt még hűvös a levegő. Jó lesz ez még neked a télen, öreg, hajtogatták a régebbi lakosok, ahelyett, hogy bármelyik is egy valamire való ajánlatot tett volna. Nem tudom, lehet, hogy jól jött volna, mindenesetre nem használtam. Reménykedtem. Ez persze nem az a remény volt, hogy majd egyszer jóra fordul minden, azt az izgalmat az én szívem már nem bírta volna, hanem épp ellenkezlőleg, hogy most már minden marad a maga elhagyatottságában, a pontosabb megértés érdekében, és a pontosabb meglátás érdekében, gondoltam. És ha búcsút

714