Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Solymosi Bálint: A kereskedő (novella)

csereajánlat amit tettem, esetleg egyszerűen pénzt akart, amitől én minduntalan és messzemenőleg elzárkóztam. Soha nem láttam pénzt. Megkímélt ettől a látványtól előbb az anyám, később a feleségem; nincs neked dolgod a pénzzel, mondták, és én hittem nekik. Nem szerettem volna, ha bármi csekélyke szerepet is játszik a pénz az életemben, mert azt jól tudtam az anyámtól és a feleségemtől, hogy az emberek életében a pénz játssza a legnagyobb szerepet, s hogy ez egyáltalán nem helyes, mégsincs mit tenni. Időnként komolyabb bajt okozott nekem egy-két pénzéhes, fegyelmezetlen gyerek, mert nem csak a munkásokkal, de a telep vezetőjével is meg kellett ütközzem, bár általában könnyűszerrel, egy slágeres kazettával sikerült lekenyereznem, amit szintén a fényképésznél tudtam beszerezni. Ha nagyobb baj volt, akkor valami szeméremsértő magazint kértem. Odaadtam, maradhat, mondta a telep vezetője, egy roncs karrierista, ha ez a kifejezés itt egyáltalában hihető, és miért ne volna hihető, hiszen még egy ilyen minden ízében szerencsétlen, hányingert keltő telepen is kell legyen karrierista; magára zárta irodája ajtaját, én meg maradhattam az üzletben.

Aznap a begyűjtésnél jóval többet bíztam a suhancokra, mint rendes napokon, jószerével mindent; nem volt már kedvem hozzá. Ráadásul lázam lehetett, és mintha az émely szalamandrája költözött volna a gyomromba, hol viaszsárga voltam, hol meg tűzfekete a rosszulléttől; a játszmát sem sikerült befejeznem, mi több, szinte csak vérspirálokat láttam ezüst meg nikotinszín káprázatban. Olyasféle benyomásom volt, mintha emlékezetem bizonytalanságában is félelmetesen kitágult volna, ám a mélységből felbukkanó képek egyáltalán nem keltették fel bennem a pokoli rémület érzetét, holott maguk voltak a tagadhatatlan szörnyűség. Ehelyett inkább valamiféle csúfondáros bűbájosságra emlékszem. Ebben a riadt kábulatban hallottam meg az asszony hangját, talán a kocsmárosnénak a hangja volt, őt magát nem láthattam jól, hogy nézzem már meg hová lett az a fiú, aki ma délelőtt tűnt fel a városkában, de sötétedéskor már senki sem látta, nem találják. Jó, mondtam borzongással, mert ahogy az ajtót támasztottam volna be, a tenyerembe szaladt, kínzó fájdalmat idézve egy szálka. Úgy nézett ki, néhány perc múlva el tudok indulni a vak kisfiút megkeresni. Valóban, már déltájt említette néhány feszes, ünneplő ruhába öltözött férfi, hogy keresett engem egy vak kisfiúcska... Pillanatokig tartó, pár szenvedélyes gondolat, egészen a képtelenségig túlozva, a vigasztalan nevetőgörcsig, és máris jobban vagyok. Megvárom, míg a hold a zöldesszürkén szemerkélő esőn át feltűnik, és a fény fátyolszerűen elárasztja a talajt, a zsaludeszkákat, a betontörmeléket, a jegenye- és akácfákat, a barakkokat. Akkor elindulok. Pár helyes lépés, gondoltam, és minden kiderül. Előbb az ablakhoz mentem. Egy nézés; nem sóvár, és nem szerénytelen, nem is aránytalanul hosszú ideig tartó, éppen csak annak látása, hogy amit a szem lát, nem az övé. Mocsaras rész, a déli oldalán az országúttal és a vasúttal, valamivel keletebbre a kisváros fészer- szerű vasútállomásával, amely előtt a telep drótkerítése húzódott, innenső felén néhány félig kész lakóházzal. Magam még nem éltem, két rövid, de annál elkeserítőbb időszak kivételével úgynevezett kőházban. Mint fegyveres szolgálatra alkalmatlan, raktáros voltam valami nedves, ködös vidéken a honvédségnél; óriási uradalmi épület volt, így mondták, és azt hiszem az ebédlő lehetett régebben az, ahol bevackolódtam a bálák közé. Egy asszony

712