Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Hamvas Béla: A közvélemény anatómiája (esszé)

a nép maga en masse, in corpora lépett fel és cselekedett, ezért a felelősséget vállalnia kellett. Csak amikor az életszerű és egészséges együttélés megszűnt, támadhatott közönség, amely valótlan egyénekből áll, olyanokból, akik nem találkoznak egymással és nem is tudnak találkozni... Ha valaki ma komolyan veszi a közönség véleményét és holnap kifütyülik, ki az, aki kifütyüli? A közönség. Generáció, nép, gyülekezet, község mind viseli a felelősséget, mert ténylegesen van és mert van és él, érez szégyent, ha állhatatlan és hűtelen. De a közönség közönség marad. A nép megváltozhat úgy, hogy azt kell mondani: ez már nem ugyanaz. A publikum mindig publikum. Végeredményben a publikum nem egyéb, mint a jellegét vesztett egyének tömegének szemfényvesztése és: - nincs.”

Yorck gróf azt mondja: „a communis opinio a valóságban tulajdonképpen nem más, mint az általánosító félmegértés elemi lecsapódása.” Nietzsche: „nagy betegségeiteket nem a nyilvános házakban, hanem nyilvános véleményeitekkel szerzitek”. Itt támad az a feladat, amit Yorck véglegesen így fogalmazott meg: „állami feladat volna az elementáris közvéleményt szétszedni és ehelyett előmozdítani azt, hogy látás és ítélkezés egyénivé váljon.”

A közvélemény látszólag mindenütt ott van: - vagyis ez az, ami tulajdonképpen nincsen sehol: látszólag mindent ért, - de tulajdonképpen általánosító félmegértés; mindenkiben a nagyot, sokat követeli, - feltétlenül a keveset kell hogy takarja. A közvélemény nagy és követelő hangjának az a magyarázata, hogy elfódi a publikum magánéletét. Azért kell, a „valótlan egyénekből”, ahogy Kierkegaard mondja, vagy ahogy ma mondják, az egzisztenciális tömeglényekből álló közösségnek, azoknak az emberi teremtményeknek, akik mindig „a másik véleményét hangoztatják” a közvéleményre súlyt helyezni, mert nekik véleményük egyáltalán nincs és azt hiszik, hogy a másiknak van, de persze annak sincs és így tovább. Csakhogy ez így nem maradhat, ezt el kell rejteni. A nagy hang arra mutat, hogy rendkívüli aggodalommal rejtettek el valamit, vagyis nagy félelemmel rejtették el a szuperlatívusz-stílus mögé véleményte- lenségüket. A közvélemény gyökere a magánélet, vagyis: a közvélemény magassága a magánélet depraváltságát mutatja.

A modern életben mindenütt gyanúsan óvják azt, amit magánéletnek hívnak. A „privát” tabu, ahová idegennek tilos a bemenet. Magánéletet felfedni, abba beleavatkozni a legfelháborítóbb társadalmi bűncselekmény. Az ember életéből a nyilvánosságnak csak részt kínál fel martalékul s aki a közéleti szereplés és a magánélet között levő határt átlépi, az szentségtörést követ el. Nem a magántulajdon-érzék fokozott érzékenysége az: inkább az embernek a gyakorlatban kialakult kénytelen magatartása, amellyel önmagából meg akar tartani valamit, ami nincs kitéve a „közvéleménynek”, - vagyis nem vonható a publikum körébe. A publicitás, a nyilvánosság, a köztér számára az ember nem bocsátja magát egészen. Valamit fenntart: ez a magánélet. És itt mindjárt élesen disztingválni is lehet, mert az, ami a nyilvánosság felé fordul, az a közszerep, ami pedig a nyilvánosságot kizárja, az nem szerep, hanem: magánélet. A nyelv maga is megteszi ezt a különbséget, ami ma minden ember önkéntelen élettechnikájában megvan. A privatizmus ez, ahogy Keyserling elnevezte, a magánélet területének szakrális volta. Aki a magánéletet, akár a magáét, akár a másét feltárja, minden törvénykönyvbe ütköző vétségnél súlyosabbat követ el: az indiszkréciót.

694