Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Hamvas Béla: A közvélemény anatómiája (esszé)
2. A közvélemény természetére vonatkozólag eddig két dolog vált világossá: először, hogy mindig ítélet, másodszor, hogy mindig az ellen irányul, aki a tömegből ki akar emelkedni. Az ítélet nem teremtő, nem nevelő és nem alkotó, ellenkezőleg. A közvélemény olyan tömegítélet, amely mindig a tömegből kiemelkedő ellen irányul, és alóla kihúzza a talajt. Szempontja mindig morálisnak látszik, de sohasem az. Ez kitűnik abból, hogy a közvélemény mindent megbocsát annak, aki a tömegből nem emelkedik ki. A Barére Bertrandok titka ez: elrémítő gazságot elkövetni, arcátlanul hazudni, de soha egy lépést sem tenni a kiemelkedés felé. Politikai gonosztettek, nagy szélhámosságok megrendítő aljasságok elkövethetők, ha ezekben tömegellenes tendencia nincsen. Nem kell Barére Bertrandra hivatkozni - tanúi voltunk annak, hogy voltak, akik 1914 előtt a kormányra, békére, monarchiára, lojalitásra esküdtek, de ugyanazok egy év múlva a háborúra; ugyanazok, akik 1918-ban a demokratikus forradalom, 1919 elején a kommunizmus végén a fehérek hívei voltak, s azóta kit szolgáltak még ezek a mindenkit szolgálók, mindegy: elvtelen ségükben, képmutatásukban, becstelenségükben nem volt kiemelkedés, s ezért máig is élvezik azt, amit úgy hívnak: köztisztelet, vagyis sohasem kerültek összeütközésbe a közvéleménnyel. A tömeg nem azt üldözi, aki bűnt követ el, hanem aki féléje akar kerülni: a közvélemény nem morális ítélet, hanem morális ítéletbe burkolt védekezés az ellen, aki a tömeg fölé akar jutni, és az ellen, aki fölötte van. A közvélemény ítéleteinek természete csak innen látható világosan. Az ítélet mindig patetikus, nagy hangjának kell lenni. Ezen a hangon beszél a hordó-szónok, a prédikáció, a vezércikk (a modern prédikáció). A nagy hang, a nagy szerep, a tömeg hősszerelmese, a nap hőse, aki délutánra megbukik. Mindegy, hogy mit mond, fölösleges kutatni igazságtalanságának természetét, és megkeresni azt, hogy mi a tömeg-igazság. Egyik sem tart semeddig sem. Még csak kísérlet sem történik arra vonatkozóan, hogy az ítélet valamilyen igazság formájában jelenjék meg. Nem az igazság a fontos, hanem a hangosság. Úgy harsog, mint mindaz, ami a tömeget jellemzi: mint a reklám, a plakát, a sajtó, vagyis a blöff. Egyik sem befolyás, nem kívülről hat befelé, hanem: kifejezés; a sajtó, reklám, plakát nem hat a tömegre, nem irányítja a közvéleményt, hanem annak megnyilatkozása és kifejezése. A tömeghang ez, a közvélemény, amelyről azt mondják, hogy oly éberen őrködik. Mi fölött? - a nemzet becsületét őrzi? - a közmorált? - a tisztességet? - úgy tűnik, mintha mindezt megtenné, és még ennél sokkal többet, mintha behatolna a magánházakba és lakásokba, részt venne titkos párbeszédeken, kihallgatna telefont, és meglesne rejtett találkozásokat, csakis azért, hogy valamit megóvjon, mintha annak védelmére készült volna, ami több, mint nemzet, morál, tisztesség, - mintha az emberiség egyetemes magasabb érzékenysége nyilatkozna meg benne minden kétes, gyanús, szennyes és hamis ellen. Ezt hiszi és ezt hirdeti magáról: a közvélemény az a személytelen nagy ítélőszék, amelyik állandóan és mindenkitől szüntelen a tökéletességet követeli. Maximális normái vannak, éppen úgy, ahogy a reklám, a plakát, a sajtó maximális hangon, szuperlatí- vuszokban beszél. A felső határon áll hangban és követelésben. Ezért oly érzékeny, ezért háborodik oly könnyen fel, zúdul fel, - buzdul fel - mindig fel: 692
