Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Hamvas Béla: A közvélemény anatómiája (esszé)

bécsi trafikoskisasszony, hol rafinált kokott, hol császárnő, hol apáca, hol trikószerepes álkirályfi; ha férfi, talán medvevadász, parkett-táncos, angol lord, cowboy, detektív, tengerésztiszt és arab törzsfőnök. És nem veszi észre, hogy a közönség tulajdonképpen beugratja szerepeibe. így forgatja ki és leplezi le, hogy végül is megvethesse. A közönség és sztár viszonyában mindig a közönség a győztes, mert a sztár nem tud ellenállni nem a játéknak, hanem a tapsnak, és nem veszi észre a taps mögött levő iróniát, amivel végtére is léprecsalják. A sztár beugrik, a közönség tapsol, csodál, el van ragadtatva, újabb feladatokat ad, hagyja, hogy a sztár ragyogjon, újabb kívánságokkal áll elő. így csinál az emberből szerepet, kosztümöt, pojácát és így őrli fel azt, aki a tömegből ki akar emelkedni. A sztárizmus tulajdonképpen a közönség védekezése a kiemelkedés ellen.

És a sztár esete, legyen a színtér a film, a színház, a művészet, a politika, mindenütt egyforma. A közönség azt, aki ki akar emelkedni, nemcsak hagyja, hanem alkalmat nyújt neki rá, hogy emelkedjék, de a szerepet ő szabja meg. A politikust beszélteti, körülrajongja, a művészt ünnepli. De a taps, a beszél- tetés, a rajongás - a közönség védekezése. A népszerűség az a módszer, amivel az embert valójából kiforgatják. A lelkesültségben titokban mindig ott lappang a megvetés. A taps tulajdonképpen gúny, az éljenzés mélyen megaláz, az ünneplés összetör és kifoszt. Miért? - Mert a közönség tudja, hogy nem a kiemelkedő győzött, hanem ő. Éspedig itt nem az a szempont, hogy azért győzött, mert ő a bíró, ő az, aki ítél, jutalmaz. A sztár leleplezése egészen másutt, sokkal mélyebben folyik; ez ott tűnik ki, amikor a közönség elhagyja kedvenceit. Azt mondják: a tömeg hálátlan. Ez a nagycsütörtöki tömeg, amelyik teljesen megfeledkezett a virágvasárnapi hozsannáról. Nincs szó sem hálátlanságról, sem felejtésről. A tömeget csak az hajlandó hűtlennek nevezni, aki feltételezte, hogy van benne hűség -, Nagycsütörtök csak azt lepi meg, aki felült a Virágvasámapnak. Aki keresztüllátott rajta, s tudja, hogy mit jelent az ünneplés, azt nem lepte meg a felejtés, mert hiszen a tömeg magatartása a kiemelkedővel szemben mindig itt kulminál. Tapsa nem egyéb, mint előkészület a halálos ítéletre.

Az a nézet, amely a tömeget szeszélyesnek, kiszámíthatatlannak, hűtlennek tartja, nem jár elég mélyen. Feltételezi, hogy a tömeg ugrik, változik. Minderről szó sincs. A tömeg állandóan ugyanaz: ünneplésben éppen úgy a kiemelkedőt rombolja, mint felejtésében. Éz benne a rejtett egyöntetűség. A közönség a kiemelkedéssel szemben mindig úgy viselkedik, hogy szerepeket kínál fel. Aki nem fogadja el, az elől a kiemelkedést egyszer s mindenkorra elzárja, - erről a közönség nem vesz tudomást. Aki beugrik, annak új szerepet kínál és megint újat: népszerűvé teszi, - így ,járatja le”, így áll bosszút rajta. S amikor a kiemelkedő a szerepekben elfáradt, félreteszi, - elfelejti. Szerepeltetése nem egyéb, mint egy neme az elfelejtésnek -, mint ahogy a hírnév sem egyéb, mint irónia - a taps sem egyéb, mint gúny, s az ünneplés sem egyéb, mint megalázás. De az ember ezt nem veszi észre. Készpénznek tart minden dicséretet, s mikor egyedül marad, azt hiszi elárulták. Nem: - vagyis, igen. De az árulás az első tenyér összecsapódásával kezdődött. - A tömeg nem tűri a kiemelkedést s a közvélemény az a módszer, amellyel a kiemelkedést meg tudja akadályozni, és meg is akadályozza: a közvéleményen alapuló népszerűség pedig az a módszer, amellyel a kiemelkedőt felmorzsolja.

691