Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán V. (esszé)

oldalon nem sorakozik fel megfelelő súlyú érdek, ameddig egy új hullám nem ígér elég sikert a vállalkozáshoz, addig a szellem önmagában nem viszi győzelemre az új minőséget.

Amúgy is itt a nagy, jövőbe mutató „lobby”: az európaiság. A politika, a kereskedelem, az ipar ez alá rak le minden szőnyeget. 1995 az EK egyesülése, a nagy izgalommal várt közös Európa startéve. A posztmodern és a divatpiac sokkal tágabb keretet kap a fogyasztási versenyben. Számomra csupán az a kérdés: van-é megújulási tartaléka a jelenleg divatos hullámoknak, fel tudnak-é vonultatni maguk mögé tartalmi (de akár csak formai) tölteteket - a monopóliumokon kívül.

Mindez „németre” fordítva. A nyugati fél teljes gőzzel az egyesült Európára készül. (Hihetetlenül sok gond, erőfeszítés kell a jó megoldás megle- léséhez.) A nyugati félbe a hitleri örökség miatt iszonyatos gátlások épültek be a „nemzeti” örökséget illetően; szókészlete vállalhatatlanná vált, művé- szetileg is nehezen megközelíthető. A nyugatnémet polgár sokkal többet tud Spanyolországról, mint a keleti testvérekről. Érdeklődése sem fordul erre, hiszen csak nyavalygást, gondot, terhet jelent neki az egyesülés. Ugyanakkor kelet még az elmúlt hét évtizedet sem dolgozta fel, s most épp egérutat nyerne az újabb kollektív felejtéssel. Idegen neki az egész nyugati problematika. Nem tud hozzászólni, mert nem az vág a húsába. Bekapcsolódni csak egyféleképpen tudna: önmagát megtagadva, egy természetét, gondjait tudatosan eltagadó ugrással a fogyasztói társadalom levegőben lógó kiszolgálójaként. A művészet és irodalom keleten adós a múlt feldolgozásával, megemésztésével, de az egyesülésben erre nincs „vevője”. Néhai közönségét felfalta a fogyasztói mindennapok sietős tempója. Mit tegyen? Mondjon le a csoportos önmeghatározásról? Adja fel örökre? Feltétel nélkül hasonuljon - ahogyan eddig is követelték tőle? Ha ezt teszi, hogyan érzékeli, éli meg, hogyan válik részesévé az új demokráciának? Milyen lesz az azonosságtudata? De ugyanakkor: mekkora erőt, szuverenitást követelünk meg attól az alkotótól, amelyiknek az árral szemben kellene úsznia saját és fél-népe érdekében? Ám ha ezt az embertelen erőfeszítést nem várhatjuk el tőle (pontosabban egy fél-nép orientálására elegendő művészcsoporttól), akkor mi lesz e 16 millió német sorsa? Ki gondozza, ki képviseli őket?

Hirtelen adódik az összevetés a hazai kozmopolita vonulattal. Ezek az európaian magasan iskolázott, a nemzetközi vérkeringésbe sokszorosan bekötődött emberek valóban megengedhetik maguknak a világpolgárságot. Ók ettől - akár másodsorban is - még megmaradhatnak valamennyire magyarnak. Teljesítményükkel - saját személyi előnyeiken túl - „provinciális” hazájuknak is szereznek presztízst. De mi lesz azzal a néppel, amelyikre nincs kedvük figyelni, amelyikkel a nemzetközi monopóliumok is csak egyenirá- nyított profitjuk szempontjából akarnak „törődni”? Mi lesz azzal a néppel, amelyik még csak „magyarságra” képes (elege van az ezért kapott megalázásokból, s lépne is tovább, de hogyan?!), s amelyiket valamiféle önbecsülést, jelleget megtartó szeretettel, pedagógus vénával kellene Európa és a világ felé vezetni?

A kérdés persze távolról sem csak a magyarokra vonatkozik, hanem minden, arisztokratikusan (= felelőtlenül) kezelt kozmopolitizmusra és „provincializmusra”.

61