Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán V. (esszé)
embere volt arra, hogy lehallgasson, spiclizzen, elszigeteljen egyetlen költőt. Ebből a példából válik szörnyen kézzelfoghatóvá, hogy micsoda gyanakvás, bizalmatlanság, félelem, hitetlenség terjedt itt el az emberek között, s hogy mekkora erő és idő kellene ezen az oldalon az emberi viszonyok, a szolidaritás, a közösség újrateremtéséhez. Igen ám, de hogy teremtse ezt meg az — a nyugati oldal aki nem élte meg a szörnyűséget. Hogyan nyúljon hozzá, hogyan segítsen, amikor nem érti-érzi a helyzetet. A helyzetből adódnak aztán a torz megoldások, fejlemények: a múlt ekkora terhével megrakottan természetes és szép, nagylelkű és biztató, hogy az írószövetség újraalakul ásakor a sokat szenvedett szerzők nem akarják még egyszer elkövetni mások ellen azt, amit velük megtettek; nem akarnak ki- rekeszteni korábbi ellenfeleket és árulókat. Az is természetes, hogy a nyugati szövetség jó két tucatnyi korábbi denunciánst nem ajánl felvételre. Az is törvényszerű, hogy a szenzációéhes sajtó erre ráharap. (Sajnos, az is, hogy a keleten maradt írók amúgy sem nagy reputációját e közlemények tovább rontják.) S ha mindebből az következik, hogy a P.E.N. Club újraalakulásakor a régi mag kizárja tagjai közül azt a szerzőt, aki szennyesüket meg'rta, nos, hát az is logikus. (És tovább rontja az újrakezdés esélyeit.) Érthető, hogy a múlt miatt nem lehet a társadalmon kívülre vetni ennyi embert - és érthető, hogy ennyi bűnért egy bizonyos hányadnak felelnie kell. A kérdés: hol húzzák meg a felelősségrevonás határát. A Stasi (nyugodtan fordíthatjuk ÁVÓ-nak) mérhetetlen magabiztosságában és kényelmében minden iratáról három helyen rendelkezett másolatokkal. Az átalakulás nagy zűrzavarában nem sikerült mindhárom helyen megsemmisíteni a dokumentumokat. A bűnlajstrom tehát hozzáférhető. A Ga- uck-bizottság igyekszik finoman kezelni e rettenetes örökséget. Az új, felsőbb grémiumokból - tökéletes bizonyítottság esetén - kirepülnek a terhelt múltú emberek: parlamenti képviselők, miniszterek, professzorok, új közéleti nagyságok. Másfelől a szenvedő radikálisak tüzelnek: „Stasikat a fizikai termelésbe!”. Naponta billeg a mérleg, nagyon nehéz a döntés. Mindez bőségesen magyarázza, hogy egyik oldal alkotói sem kaptak még rá az egyesülés kínjainak megírására. Egy év telt el (most épp a magyar „zöld határ” megnyitásának második évfordulóját ünnepeljük Berlinben a Reichstag oldalában elhelyezett emléktáblával), de nincs irodalma e hihetetlenül nehéz összenövési folyamatnak. (Isten ne adja, hogy később sem legyen, hogy emésztetlenül kerüljön be a németség tudatába!) Itt, Berlinben, a metszésponton - különösen egy magyar számára - világos, hogy tíz-tizenöt év munkája lesz az összeolvadás. Fényévnyi a távolság a két fél között. Sokkal nagyobb, mint hazánk távolsága Európától! Nem csoda hát, hogy a klagenfurti nagy német irodalmi felolvasó pályázaton egy svájci szerző munkája „győzött”. A téma: egy csecsemő-megerő- szakoló alak pszichikai eltorzulása, mint természetes irodalmi objektum. Gerhard Zwerenz, a besorolhatatlan író véleménye: egy hajítófát sem ér a nyugat posztmodern divattal takarózó, üresjárati irodalmi önmagyarázata. A nyugati oldalon a posztmodem, a performence hódít javában. Kifáradásának számtalan jele van, ámde akkora institúciós szerkezet épült rá, annyi - gazdasági - érdek fűződik hozzá, hogy igen nehéz lesz ezúttal a váltás, a megújulás. Túl sok tőke tapad a fogyasztáshoz, s amíg a másik 60
