Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

deményezhetett. Az előbb, a főidőn fekve belenyilallt: nem tudja, mióta, Margitka megpillantása nincs rá olyan térdroggyantó hatással, mint régebben. Most már egyszerűen: a szomszédlány. Lassan rászokik az effajta rideg beszédre. A szomszédlány is ezt mondta, a szomszédlány is úgy látta, a szomszédlánynak tyúkesze van, a szomszédlány nem mosakszik... Megriadt: „Ezt honnan veszem?” A mosdatlanság savanykás, pállott füstszagot idézett fel benne, illemhelybódéhoz hasonló füstölőt, a füstben függő, szikkadó, tartósodé marharészeket; fejet, combot, oldalast, hátgerincet. A tompa orrig, a széles, kapus fogsorig kettéhasított fej csigaházüregében véres velődarabok válnak egyre feketébbé, alakulnak át száraz, porzó kaparékká. A combok izomcsomói, izomkötegei pattogva zsugorodnak, a rájuk feszülő hártya megráncosodik, felhólyagzik, majd elrongyolódik. Az oldalasokból szekérkast csinálhatna, szekérkasba építhetné. Ülne a kasban (a birtokra, Asszonypatakára, a szénégető telepre menet) és tőrével az oldalasokat kopasztaná, „tisztogatná”, a rágósabb falatokból a szekér mellett hűségesen loholó Viharnak is juttatna. A gerincre anyja levest főzne. Csontold ki a húst, mondaná Lászlónak, mire ő sírva tiltakozna: Olyan nincs! A marhagerincet én szereztem! Te hát, te panóka János, csak csillapodj!, hátrálna meg, kotródna el, tenné szabaddá a teret (az asztalt) László. Osztotta apjának azt a véleményét, amely szerint a bujdosás- sal a húsban dúskálás is véget ért. A vétkes családfő talán már ott áll a szigorú, mostanában valahova mindig siető százados előtt és zavarában vagy bánkó- dása jeléül a saját szakállát ráncigálja. „Vajon szakállas?” Fogalma sem volt, kiről lehet szó. Tájékozatlansága lehangolta; megfigyelőképessége gyenge, hézagos, azonkívül felelőtlen: az eseményeket, a tárgyakat nem „rágja” meg, nem „tapogatja” körül eléggé. „És az írás!...” Az írást bűnös módon elhanyagolja. Lehet, már el is felejtette. Gazmentes, egyenes helyet keresett, erős hívásokkal portalanította, azután hántott fűzbotjával íráshoz látott. Hamarosan megakadt, eltanácstalanodott: neve betűit sem találta emlékezetében. Az N és az S konokanM -nek és $-nek sikeredett. JUDIT, akarta a talajba karcolni, de^UO'J- lett belőle. A MARGITKA felénél, a WVJI Q -nál lecsapta botját, irományát talpával bőszen megsemmisítette és egyetlen nekilendüléssel a Szamos-ágig nyargalt. Kifulladva ölelt át egy fiatal égerfát. Valameddig a túlsó partot, a németi oldalt kémlelte, de mivel nem akadt érdekesebb látnivaló, megfordult, Margitkát kereste. Margitka, akárcsak ő, mezítláb térin- gette jószágaikat, ebből eredően óvatosan, kényeskedve lépdelt, nehogy szúróka meg szamártövis menjen a talpába. Margitka a magányos tölgyfa alatt szeretett tartózkodni. Fűzfahéj sávokra makk-kosarakat fűzött fel és kinevezte nyakéknek, olvasónak. János elhúzta a száját: „Hosszú haj, rövid ész.” A szomorúfüzek parázs ágain szarkák himbálóztak, „hintáztak”, fészkeikből, a rosszul fonit szakasztókosarakból tövises kökényágak meredtek ki. Eldobott töviskoronáknak is nézhette őket.

A magányos tölgyhöz ballagott, gyökérpúpra telepedett és Margitkára pillantgatott. A kislány nem idegenkedett tőle, sőt: szokatlan beszélhetnékével magához vonzotta, marasztalta. Péter fia Péter már régebben a fejébe vette, hogy megkeresi felesége, Margit sírját a Várban, vagyis a nyugvóhelyét, mivel a sírdomb már nem létezik. Köztudott, hogy a tatárok a Vár egész területét feltúratták foglyaikkal. Apám megálmodta, hol fekszik anyám, mondta csillogó szemmel Margitka. A zöldségpiac szélén, a házromok felől,

615