Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

szemben a kovácsműhellyel. Ott fogja keresni, esetleg kerestetni a katonákkal. Apám álmában teljes világossággal látta, mint fekszik ott anyám öt-hat arasszal a föld alatt, lepedőbe csavarva... Arca szelíd volt, kisimult és még meg is szólalt: Péterem. Apám a többit nem hallhatta, mert abban a másodpercben páncélos katonaság robajlott el a közelében. Idegesen, mérgesen kapta szemét a katonákra. Amikor visszafordult, anyám már nem volt sehol. Margitka kis szünetet tartott, a kész makk-kosár-olvasót a nyakába akasztotta, megsimogatta. Én is tűnyölődtem anyámmal, szólt rekedtesen. Valamilyen (semmi esetre sem a szatmári) temetőben tartózkodtam, jöttem-mentem, bámészkodtam, amikor sejtelmes suttogás jutott a fülembe: Itt van anyád is. Anyád is, anyád is, anyád is... Hol? Hol? Hol?, forgattam a fejem, meresztettem a szemem. Választ nem kaptam. Válasz helyett egyből besötétedett. Tájékozódó képességemet elvesztettem. Tehetetlenül lekuporodtam, zokogtam, sírtam, hüppögtem. Reggel hüppögve ébredtem. Sarolta nem győzött csitítani. Faggatott, mit álmodtam, mondjam el, ne féljek és én el is akartam mondani, de akkor mindjárt semmi sem jutott eszembe. Csak később. Tekintetét hirtelen, kérdőrevonóan Jánosra vetette. János akaratlanul mosolygott, amit rossz néven vett; komolytalanságot, érzéketlenséget hámozott ki belőle. Durcássá vált, begubózott, amit János nagyon is sajnált, hiszen az akaratlan mosoly ártatlan töprengéséből eredt: mit találjon ki, amivel meghökkenthetné. Egyetlen ötlete sem akadt. „Fejem kong az ürességtől.” Magában Margitka álmát folytatta, azzal a különbséggel, hogy ő a hirtelen vaksötétben nem kuporodott le, merészen állva maradt, lándzsáját, amely történetesen nála volt, felemelte, készenlétben tartotta, jól tette, mert minden irányból medvék, vaddisznók, farkasok indultak feléje. Sorra ledöfte őket. Elestüket nyögések, nyekkenések, röffenések, üvöltések, zökkenések, rándulások, vergődések jelezték. Beleizzadt a hallatlan védekezésbe, de nem tágított, hiszen felemelő érzés volt arra gondolnia, milyen meghökkent képet vágnak testvérei reggel, ha kinyitják szemüket, („a csipájukat!”). Mélységes sajnálatára azonban reggel sem Istvánt, sem Lászlót nem találta. Asszonypatakára szekereztek. A kiagyalt álomból úgy igyekezett kikeveredni, hogy Asszonypatakáról beszélt Margitkának; az erdőborította hegyekről, a kőházakról, a vásárokról, a folyóról, az aranymosókról, a bivalyokról. A hegyek mérhetetlen óriásfejek, a tömör erdők sűrű, göndör hajzatok rajtuk. A hegyek gyomrában alagutak kanyarognak, sötét, vizes aranybányák, amelyekben, mint vakondok, működnek, munkálkodnak az emberek. Sokan többé sosem jönnek fel, a napvilágot elfelejtik, patkányok társaságában étkeznek. Az ő munkájuk az aranyrögök, aranyrudak megtalálása, fel- vagy kiadogatása. Az arany ugyanis ökölnyi rögök formájában, de a legtöbb esetben rúdként található. A szekér csapófája szokott olyan lenni. Az ember magában nem is bírja. Közelebb hajolt a hamvaspiros arcú, ámuldozó Margitkához, apró, kemény fülcimpáját szerette volna megharapni: Asszonypatakán nekem is szerencsém volt, ritka szerencsém; a sebes, szakadatlan lármával Szatmár felé hömpölygő („Hömpölygő?”) folyó partjában aranyrudat találtam. Előkapartam, megtisztogattam, forgattam jobbra-balra, ide-oda, erre-arra, aztán, mivel apám déli álmát aludta a szekér alatt, visz- szadugtam a helyére. Ébredésekor dicsekedni akartam neki, István és László előtt kedvemre hencegni, de az aranyrúdnak már csak a hűlt helyét találtam. Margitka izgett-mozgott, ciccegett, megérintette a vállát, vigasztalta: Hagyd

616