Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

(kendermagos) galambfelleg sötétítette el a tatárok feje fölött az eget. Valósággal sötét lett, lehűlt, csípős kora este. A galambok nem érték be ennyivel; váratlanul ragadozó madarakká alakultak, talán sólymokká. Összekapódtak a levegőben, azután sötét öklökként a főtt békákat faló vagy azokon verekedő kutyafejűekre zuhantak. János roppant élvezte a támadást, újra és újra megismételtette. Egészen addig, amíg a tatárok el nem pusztultak, a földbe nem sulykolódtak, a százlábúakkal, fülbemászókkal, lóférgekkel, hőscincérekkel, szarvasbogarakkal tele avarral el nem keveredtek. De nem is kellett neki különösebben szorgoskodnia, mert a helyszínen fekete, fehér, tarka kutyák, bogáncsos szörzetű korcsok jelentek meg és a tatárokat felzabálták. Az ég kitisztult, kéken ragyogott, a bokrokon, fákon madarak énekeltek, csiviteltek, csicseregtek, csipogtak. Szemét kinyitva az ablak határolta, derűs égdarabot látott, a ház ereszében verébcsipogást hallott. A téren szomszédok beszélgettek. Főként méltatlankodtak: ezek meg azok levágták egyetlen tehénkéjüket. Levágták és megfüstölték. És megették. Húsra vágytak!, kiáltotta Csikó János felesége. Húsra! Hallott ilyet, mesterné asszony? Hallottam, mondta Mária. A hústól te sem szoktál visszariadni, röhöcsélt Csikós János. A kolbászról nem is beszélve. Péter fia Péter komolyságát megőrizve dörmögött: Szegényeknek húsra vásott a foguk. Mert képzeljék el, milyen élet az, hónapokig egyetlen falat húst sem enni. Hús a seggük, tapogassák, intézte el a maga részéről Sarolta az ügyet. Kimosott, „kilötykölt” ruhadarabot, valószínűleg törülközőkendőt rázhatott meg, rugózta thatott ki; a „nedves” csattogások szerint. Még szép, hogy nem falják fel egymást.

János kihajtotta a jószágokat. Eleinte kedvetlenül kapkodta lábát a hideg harmatban, de amilyen mértékben melegedett ki az idő, olyan mértékben javult a hangulata. Lehasalt, az összevissza rohangáló hangyákat száraz fűszálakkal, fűkocsányokkal követte, birizgálta, akadályozta, térítette el, majd úgy intézte, hogy csak az állatok csüdjéig lásson. Ehhez egészen a földre kellett lapulnia. Jobb arcát egy csorbóka elöregedett, sárga foltos leveleire fektette, tekintetével széles pásztát fogott. A pásztafokozatosan, arányosan szélesedett; a város Csikós János házától Judit portájáig belefért. Innen, a talajmentéről mindent szokatlannak, furcsának talált. A föld például egyhuzamban „szólt”; zsongott, csengett, sípolt, citerázott, lüktetett, nyögött, szuszogott, lihegett, kolompolt, dübögött, dübörgött (persze, halkan), a János pillanatnyi kívánságainak megfelelően. A fűszálak ebből a nézetből a Szamos partján bólogató szomorúfüzeknél, égereknél magasabbaknak látszottak, a pitypangszáras csorbókák szénaboglyákat takartak el, a szurókák kékeslila, pikkelyes gömbjei toronydíszeknek is beillettek volna, a futókák fehér, zöld eres tölcsérvirágai karcsú, Szatmáron egyelőre nem található, mesebeli kútkávák voltak, a lósóskák csapzott, fészektelen jegenyék, a házak, istállók csupán tetőkből álltak, nád-, gyékény-, sás- és szalmafedelekből, amelyek megfelelő szélre várakozva rebegtek, lebegtek, inogtak a fényszemcsés levegőben. Az előremeresztett nyakkal, hátrafeszített lábbal repülő gólyák fehér hasa frissen mázolt csónakaljnak tűnt, a csókák, varjak elégedetlen, szájaié vénasszonyoknak, a galambok, az ő mostani, éppen csattogva köröző galambjai durcás, akaratos kislányoknak. Felült, szemével a galambokat követte. Örült nekik, ugyanakkor fitymálta őket: idén még nem költhetnek. Közben megérkezett jószágaikkal Margitka is. Nem jött közel, így nem szólíthatta meg, beszélgetést nem kez614