Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

égető. Nem az enyém, a mienk, akarta válaszolni János, de erre már nem került sor, mert megérkeztek a szekerek. Ettől kezdve a szakállas, bicegő, szakadt nadrágú öreg csak a felnőttekkel váltott szót. János nem bánta, legalább szabadon mozoghatott. A téli szállás eltűnése bosszantotta. A helyén talált zöldségágyásokat szívesen széttaposta volna. Többször az égre nézett, galambjait makacsul kereste. Azok nem és nem jelentkeztek, így az őrhelyek „felkeresése” ürügyén a tisztást körbeszaladta, az erdő szélső fáit, az árkos kérgű tölgyeket megtapintotta. Ismerte őket. Ismerte gyökérzetüket, törzsüket, ágazatukat, gyantaaláíutásaikat, féreglyukaikat. Ripacsos halhát alakú gyökérzetükön talpa nyomait, zömök, olykor kétágú törzsükön nadrágja és ujjasa foszlányait, égnek meredő, tyúkkaparó formájú ágazatukon tördeléseit vélte felfedezni. Gyantáját, a „csipát” megkóstolta, talán evett is belőle, féreg- lyukjaiban fűszálakkal kotorászott. Meglepte, hogy a férgeket sosem „találta” otthon. A fakopáncsok gondoskodtak erről. Hiányérzete támadt és ez nagyon lekötötte. Mire csatlakozott a többiekhez, a szekerek meg voltak pakolva. A nyugodt, kiegyensúlyozott, a múltjukkal látszólag egyáltalán nem foglalkozó, nem törődő emberek; apja, bátyja és a katonák láttán, hallatán gyanú környékezte: viselkedése, gondolkodása nem normális. Futkorászása, galamb- kajtatása, múltidézése közben a fák mögött megbúvó, ólálkodó, leskelődő ku- tyafejűek megtévesztésén, kijátszásán gondolkodott. A számára különben egyre érdektelenebb szénégető telep, a téli szálláshely köré feneketlen árkot teremtett. A tatárok előbb-utóbb bekövetkező támadásának hírére a feneketlen (nem muszáj feneketlennek lennie!) békanyálas, hínáros vize felforrt, fröcskölve fortyogott, sűrű gőzt eresztett, vastag gőzfüggönyt, amelynek védelmében a bekerítettek kényelmesen, biztonságban elvonulhattak. Miképpen jutottak át az árkon, az pillanatnyilag nem számított.

Déltájban indultak haza a fogatok. A teher miatt lassan, meg-megpihenve haladtak, panaszra azonban senkinek sem lehetett oka, mert alkonyaikor már Szatmáron voltak. György és János természetesen nem mentek be a Várba. Rendben az udvarra húzattak. A lerakodást másnapra halasztották. László behajtotta a földekről jószágaikat, Jánost többször megkerülte, találgatta: dolgozott-e valamit a telepen vagy nem? Úgy látszik, inkább nem. Nem törted el a hámfát, mondta fejét oldalt billentve. János támadóan rámeredt: Na és, mi közöd hozzá? Minden szarba beleütöd az orrod! Duzzogva elfordult. A Várból megjött István. Csupa szénpor volt. Annuska messzirül csücsörített, cuppan- tott feléje. János azt hitte, előveszi a hasmenés. Megmosakodott, vacsorázott, aztán lefeküdt. Alig várta, hogy álomba merüljön. Almában nem volt köszönet. A körkörös, bizonnyal feneketlen árok békanyálas, hínáros vize tovább forrt, fortyogott, fröcskölt, főtt békákat köpött a magasba. Katonabékákat, levelibékákat, varangyokat, amelyeket holmi szőrtelen szerzetek akartak kézzel, hálóval elkapni, kifogni. Kézzel nem sikerült, a hálók viszont megteltek, mire a szőrtelen szerzetek, hamuszín lapóttyaarcú, szilvamagszemű, a fejük búbjára növesztett tincseiket vadul lobogtató, ezúttal a kör belsejében tartózkodó, ottrekedt tatárok örömujjongásban törtek ki, ha ugyan a morgásra, csaholásra, ugatásra, vonításra emlékeztető hangok összességét örömujjongásnak lehet nevezni. Meglepődött, (kellemesen lepődött meg): az árok sűrű gőze, vastag gőzfüggönye az ellenséget nem rejtegette, nem védelmezte. Még nagyobb volt a meglepetése, amikor négy kendermagos galambja vezetésével hatalmas

613