Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)
rekettye- és fuzbokrokat megrángatta, megrugdosta, hátha nyulat ugraszt ki belőlük. Milyen jó is volna kiruccanásukat könnyed zsákmányszerzéssel emlékezetessé tenni! Elérte az erdőt, de nyúlnak nyomát sem látta. Megfordult. A szekérsort megnyugvással szemlélte. Nem úgy, mint annak idején, amikor a véletlen, ártalmatlan ágroppanás is félelmet keltett benne. Akkoriban rengeteget imádkozott. Az imádságok a félelmét valahogy felhígították, semlegesítették, képzeletét megszelídítették, az is lehet azonban, hogy csupán más irányba terelték. Az Isten, a szentek irányába. Azokban az időszakokban, amikor félelme mértéktelenül eluralkodott, amikor a fák mögött, a bokrokban gyilkolásra kész tatárt sejtett, Istent sok, rengeteg kézzel „áldotta” meg. Ezek az istenkezek aztán rendszerint megtisztították a terepet. Észrevétlenül nyúl- káltak ide-oda, az ellenséget általában fülénél fogvást emelték ki rejtekhelyéből. Az Isten ujjai között, magasan a kéklő levegőben, tehetetlenül sivalkodó tatár, kun, zsivány, fehér karszalagos tolmács láttán kárörvendően hahotá- zott, ami azért Istennek sem tetszhetett különösebben, mert az ilyen jelenetek megritkultak, majd elmaradtak. Féleleműzéséhez a szenteket másképpen, közönségesebben „használta fel”. A szentek hasig szakállas, öreg, de magukat jól bíró emberek voltak, buzgó keresgélők, kajtatok. Ezek a leskelődő ellenség orrát egyszerűen megfricskázták, mire az kezes báránnyá változott. A szentek nyersen és só nélkül ették a keserű gombát. Ebben verhetetlenek voltak. „Itt a vége, fuss el véle.” Nézte a szekereket. István a legelsőn feszített, apja a leghátulsón. A „feszített” a János kitalálása volt, leleménye és főleg Györgyre illett. György ugyanis folyton ágaskodott ültében, hogy lássa, hova iramodott el legkisebb fia, a rosszcsont. Baj érheti; medve támadhatja meg, vaddisznó tépheti szét, farkas teperheti le, vadmacska repülhet a nyaka közé. A medve kétlábon válik ki az erdőből, hátulról átöleli, mellkasát behorpasztja, nyak- csigolyáját fogaival elroppantja, hóna alá veszi és elcammog vele. A vaddisznó lehajtott, „lesütött” fejjel ront neki, hanyatt dönti, rámászik, agyarával a gyomrát felhasítja, beleit a mezőn végigrángatja. A farkas tatárcselhez folyamodik: megfutamodást tettetve hátsó lábával port rúg a szemébe, elvakítja, aztán megfordul és... A vadmacska az erdőnek valamelyik szélső fáján, hernyóhálós lombozatú, terebélyes tölgyön a körmeit élesíti, a távolságot méricskéli, izmait megfeszíti, meglódul... János a nyelvét lihegve kilógató Vihar bundáját markolta, közben tekintetét a szekérsorról Erzsébet tanyájára fordította. Erzsébet az éppen kerítést csináló favágónak, a görbe Bélának segédkezett. Amíg Béla kalapáccsal szegeket vert a lécekbe, addig ő a balta fokával „rátartott”, a közfát támasztotta. Emese az út szélén pirostarka, szarvasbogár szarvú tehenüket legeltette. György bosszankodott: Erzsébet nézi, nézi a vonulást, de úgy tesz, mintha nem venné észre. „Ha észre venne, integetne.” Nem integetett. Ahelyett mosolyogva mondott valamit a vele szemben álló, a léceket illesztgető Bélának, mire az nyakát kényelmetlenül hátra csavarta. Nem mutatott különösebb érdeklődést. Hamarosan megint felhangzott kimért kalapálása. György arra riadt: féltékeny. Az a tudat, hogy Erzsébet feszes, mégis hajlékony testét rajta kívül más is birtokolhatja, mint vércse, vijjogott fel benne. Ezekben a percekben Erzsébetet mélyen gyűlölte; megtudta volna verni. Körülpillantott, elpirult, mert attól tartott: leríhat róla dühöngése, fenekedése. A saját dolgához folyamodott, a szénszerzéshez, a komótos szeke- rezéshez. Az égbolt sötétkékből világoskékbe váltott, a szinte észrevehetően 611
