Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

emelkedő nap körül áttetsző felhőudvar alakult ki. A nap kifejlett női mellbimbóként piroslott. (Szemből nézve.) Az élet apránként visszatér régi, rendes kerékvágásába. Ezután a szénhiány sem okozhat fejfájást neki. „Erzsébet azért mégis...”

A katonák sorra megállították fogataikat. Várták Györgyöt: merre menjenek? György a menet élére hajtott, az erdő sarkánál balra kanyarodott, körülbelül azt az utat követte, amelyet deszkahordáskor alakított ki. „Deszkalopáskor...” Készségesen visszakozott: „Csak semmi deszkalopás.” Egy katona, aki történetesen nem hajtott, György szekerére kapaszkodott. György mosolyogva fogadta a borotvált legényt. Kökényág nyelű, göbös szíjostorával az őket most is megelőző Jánosra mutatott: A fiam úgyis... A fiam úgyis hiányzik; jobban szeret gyalogolni, akarta mondani, de nem tartotta fontosnak ezt a közlést. Ehelyett a bujdosás kezdetét emlegette, a tatárok figyelését, a deszkavágó telep „hasznosságát”, Árpád szökését, a szigetre kerülését, a rajtaütéseket, a felderítéseket, a vadászatokat, Isten a tudója, mi történik velünk, ha a tatár megszállás elhúzódik. A középtermetű, kissé tojásfejű, keskeny, egyenes orrú katona megjegyezte: Nem szeretnék túlozni, de nekem az a gyanúm, a tatárok csak azért vonultak ki az országból, hogy erősítést szerezzenek. György felemelte ostorát: Na, na, mi ez már megint? Elmentek, de nem mentek el, elmentek, de visszajönnek... Érezte: dühbe gurul, és azt is, hogy Erzsébet miatt. Jobbra nézett. A szürke mocsáron úszni látszott a zöld sziget. Szerette volna megpillantani létesítményeiket; a kutat, a „lopott” deszkából ácsolt magtárat, a kunyhókat. A sziget gazdag növényzete; a nád, a gyékény, a sás, valamint a sok fűz- és rekettyebokor mindent eltakart. Másodpercekig olyan szándék munkált benne: elmondja, részletesen elbeszéli, hogy éltek itt, miket csináltak, aztán csak legyintett, (gondolatban). Közlési szándéka egyetlen mondattá szikárodott: Ott volt egyik búvóhelyünk. A katona mély lélegzetet vett, az is lehet, felsóhajtott, amiből György arra következtetett: hosszú, kimerítő történetbe kezd, Isten tudja, milyen súlyos, („A legsúlyosabb!”) szenvedéseit fogja neki felsorolni, ezért rácsapott a lovakra, a szekeret megrántattá, útitársát gondolataiból kizökkentette, szándékától eltéríttette. Emlékszem, kezdte a katona és keskeny, egyenes orrát, akárha tüsszentést akarna elnyomni, megelőzni, erősen megdörzsölte, emlékszem... Ekkor György arra a kanyargós csapásra tért, „állt rá”, amely a téli szálláshelyre vezetett. Intett a katonának: Hagyja most, majd később... „Soha napján.” Szórakozottan figyelte, milyen eleven a Viharral előttük kocogó János.

János a szénégető telep (a téli szálláshely) közelébe”., a bejárattól úgy ötven lépésnyire lefékezett, a bárányfelhős eget bámulgatva füttyentgetett, a galambjait hívta. Füttyentéseire fehér, fekete, tarka kutyák rohantak elő, veszettül ugattak, támadtak, hátrálásra kényszerítették. A kutyák közé hirtelen fogdosástól fényes-sima bunkósbot vágódott, majd Mars hátra! Coki innen! Kuss! kiáltásokkal, rekedtes, köhintésekkel meg-megszakított hangoskodással megjelent a merev térdű szénégető. Ne félj, fiam, szólt Jánosnak. Gyere csak, gyere. Nahát, megjöttetek! adott kezet Jánosnak, amitől János megille- tődött. Az az édeskés szeretetérzés újra átjárta. Valamennyi időre még a galambjairól is megfeledkezett. A Vihar otthonosan szimatolt, majd úgy trappolt be a telepre, mint a portára. A fehér, fekete, tarka korcsok két oldalt morogva, vakkantva, ugatva kísérték. A te kutyád?, kérdezte a kormos szén612