Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

gá. Tönkre. Háborúba. A tatárokra!” Úgy vélte, ezeket kellett volna felelnie vagy ezeket is, de már nem volt, kiknek. íját és tegezét ölében szorongatta, a szekérrel lépést tartó Viharnak füttyentgetett. Széttépnek a kutyák ott, hé!, figyelmeztette vidáman kötekedve. Vidámságát nem remélt sikere táplálta. Tegnap apja szóba sem állt vele, levegőnek tekintette, semmibe vette, ma meg baljára ülteti, a felhágóra lépésekor a kezét nyújtotta, keze azonban (rátarti- ságból nem fogadhatta el) a fején kötött ki: hajörvényeit pillanatokra „szétkente, eldörzsölte”. Egész bensőjét valami édeskés érzés járta át, árasztotta el, valami könnypárás engedékenység, ami olyankor fogja el, ,jön rá”, amikor Margitka játék, fogócskázás, kocsikázás közben megérinti, (a szükségesnél erősebben) megragadja a kezét. Ez az édeskés érzés, sejtése szerint: a szeretet, ezúttal László irányába is kisugárzott. László nagylelkűsége, a jószágra ügyelés vállalása meghatotta. Ha belegondol, mennyit kell egész nap bukdácsolnia bátyjának a lovak, csikók, tehenek, borjak, juhok, bárányok mögött az elgazosodott, szurókával, helyenként szamártövissel is tele földeken, sajnálkozni kezd. A saját futkorászását, törődését nem tartotta sajnálatosnak, számára ezt az elfoglaltságot tartogatta a sors és apja. Apját jól ismerte, rendelkezéseit tőle telhetőén teljesítette, a sorsot azonban nem tudta parancsolójának elfogadni. Megszemélyesítette, hátha így közelebb kerülhet hozzá. Nem tévesztette össze az őrangyallal. Az őrangyal kerek arcú volt, szőke, kék szemú, bokáig érő pendelyt viselt, békebeli hálóinget, amíg a sors a kutyafejű tatárok és az elfajzott magyarok ábrázatát, viseletét örökölte. Az őrangyal némán, jóságosán, kiigazításait észrevétlenül végezve állt mögötte portalan sarujában vagy lebegett fölötte puha szárnyaival, a sors kiabált rá, rikoltozott, korbácsát, nyolc ágban font szíjostorát suhogtatta, csattogtatta, feléje vágott, a kutyafe- jűek szilvamagszeméből és az elfajzott magyarok, azaz: a fehér karszalagos „tolmácsok” szúrós disznószeméből ötvöződött látókájával minden mozdulatát követte, lábát (lólábát) eléje vetette, elbotlasztotta, tövisbe taszította, Dögölj meg!, Dögölj meg!, sziszegte. Először volt a Sors, később lettek a sorsok, a sorsfiókák, a sorskölykök, a rühös fattyúk, akik elárasztották az emberiséget. És ezekkel a rühös fattyúkkal szemben a tiszta, rózsás arcú, pufók őrangyalok teljesen tehetetlenek. Az is lehet viszont, hogy ők nem avatkoznak ezek piszkos ügyeibe. Jobb fülét sanda vigyorgás melegítette. Nem lesett hátra, de tudta, nagyon is tudta: László vigyorog mögötte. Élvezi, hogy kibabrált vele. Azért nem mentem szénért, magyarázza majd a kacagástól fulladozva Istvánnak, mert nem akartam úgy nézni ki, mint egy kéményseprő! Mint János! Az orrát mindenbe beleütő kisfiú! A vigyorgás hangsúlyozódott és alig gördültek fel a Szamos túlsó partjára, rájött (bebeszélte magának), hogy László újra rászedte. Igyekezett vigasztalódni: a szén rakodása, szállítása nem is olyan utolsó munka, azonkívül csak így juthat el a téli szállásra, csak így járhatja be híres útvonalukat. Személyesen győződhet meg arról, megvannak- e még a galambjai? Apja és István hányaveti válaszát, amely szerint galambjaiból hírmondó sem maradt, nem tudta elhinni. Szerinte, a helyükön kell lenniük, a téli szállás lapos tetején, esetleg az eresz alá szegezett dúcokban. Ebből nem enged. Galambjai megpillantásakor László vigyora majd elhalványul, homályba húzódik. Lassan elszakadt, megszabadult bátyjától. Kis ideig szólongatta, nyúlra úszította a Vihart, azután lelépett a szekérről, a deszkavágó telep és a tanyaromok között elterülő földekre iramodott, a kökény-,

610