Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

ráncigáltam, azután a vályúhoz vezettem, megitattam, a kútágashoz kötöttem és szétnéztem, mit vehetnék magamhoz, mit ehetnék. Az égrenyíló ház küszöbére seprű volt állítva, ami azt jelentette: nincs otthon senki. Rámjött a kacagás: szegény oktalanok, ÍGY védekeznek. Benyitottam. A tűzhelyen leégőfélben voltak a fahasábok, az asztalon nagy fazék gulyás gőzölgött kendővel letakarva. A kendőt félrelebbentettem, a gulyásból juhláb állt ki, megfogtam, egész comb jött vele. Helyben harapdálni kezdtem, falni, amit az udvaron, a kútnál, majd lóra szállás után is folytattam. A csata most már közelebb zajlott, a morajlás felerősödött, azok a Sajóból kiszakadt tatárpatakok, izgága folyóágak helyenként egyesültek és hovatovább az egész Muhi pusztát elöntéssel fenyegették. Nekem nem maradt más választásom, mint odébbállni, elsomfordálni, amit (valljuk be) restellni illene.

István lehangoltan bólogatott, ezúttal családja sikeres megmenekülése, túlélése nem vigasztalta, inkább bizonyos hiányérzetet okozott neki; ők kicsitől nagyig kimaradtak az események fő sodrából. Lehangoltsága természetesen nem tarthatott sokáig. Az egészséges életösztön ezúttal is felülkerekedett benne. „Tizenhat évesen úgysem harcolhattam volna.” A kívül még meszeletlen házból (házikóból) előjött Árpád és Zsuzsanna. Köszöntek az érkezőknek, azután, cseppet sem zavartatva magukat, a kútnál, a vizesdézsa fölé hajolva megmosakodtak. Csak úgy, szappan nélkül. Árpád egy hosszú, piros csíkos vászonkendővel körülményesen megtörülközött, vállra omló, borzas haját ujjaival megfésülte, lógó fülű tatár bundasapkát nyomott a fejébe, Zsuzsannának lovuk és tehenük reggeli ellátására vonatkozóan néhány tanácsot vagy utasítást adott, majd az érkezőkhöz, várakozókhoz sietett. Zsuzsanna felemelt karokkal, kontyát igazgatva, szájában a hajtűket billegtetve állt az udvaron. Nyúlánk volt, arányos, fejlett; mellei a színehagyott vászonruha alatt feszeseknek látszottak és, mint Annuskának a szülés előtt (gondolta István), még összenéztek, a tág pórusú, a szerelmi helyzetek hangulatától függően, hol fázósan megkisebbedő, hol hevülten kitáguló, pirosasbama bimbók egymásra mutattak. Derékben hangsúlyozottan elkarcsúsodott, csípőben szelíden kiszélesedett, tompora olyan formás és kívánatos volt, mint holmi békebeli búzakenyér. Á kontyigazgatás, kontytűzdelés közben fedetlenül maradt, erős, csontos lábszárakat bőrre simuló, sötét szőrszálak borították. István, miközben apja és a két katona számára érdektelen szavakat váltott Árpáddal, képzeletben végigtapogatta ezeket a lábszárakat és folytatásukat, a térdet, a combot, a combközt, a szeméremdombot. A térdet kissé pámásnak érzékelte, de rugalmasnak, kitanult ágyékgincsolónak, a combot külső felén hűvösnek, kicsit lúdbőrözőnek, belső felén forrónak, selymes tapintásúnak, a combközt tüzes-párásnak, remegőnek, lüktetőnek, mohónak, a szeméremdombot szívós pajzsnak, amelyet (az alacsony, szőke katona elbeszélése) érdemes újra és újra megcélozni. Beszállás!, hallotta Árpád hangját. A komp imbolygott, a Szamos locsogott, a víz színén hablabdák úsztak, habtarajok formálódtak és porlottak szét. Árpád megpróbált kedélyeskedni, mint apja, a néhai Révész József. Nem sikerült neki. Szép reggelünk van, rúgja meg a ló, mondta. Hallották, hogy borozik a német? Nem hallották. Megiszik egy korsó vizet, aztán nem győzi tapogatni a homlokát: Jaj, nehogy a fejembe szálljon, nehogy a fejembe szálljon. Éppen mondom Zsuzsannának, eredt meg megint a nyelve, de a komp puhán a partnak ütközött. Az utasok lovaikat a feljáróra

607