Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

vezették. Árpádnak búcsút intettek. Árpád elkívánkozó mosollyal nézett utánuk. Sapkáját levette és verejtékes arcához, homlokához nyomogatta. Mozdulatai lassúak, akadozóak; töprengőek voltak.

A túlsó parton a kis csapat hamarosan lóra szállt. A levegő langyos és párás volt. A füvön, a muharon, a csorbókán, a futókán, a szurókán, a szamártövisen, a lósóskán, a vadmurkon, a kutyakapron, az útilapun, a keserűlapun, a papsajton, a kökény- és bodzabokrokon, a szomorúfuzeken, az égerfákon bőséges harmat csillogott. Az égerek helyenként megcsomósodott levelein katicabogarak párzottak. Lustán időztek egymásban, találomra kapálózó lábacskáikkal a hamvas harmatcseppeket kifakasztották, magukra szabadították. A tanyaromok mögött meghúzódó, egyre satnyuló gyümölcsösökben szarkák csörögtek. A diófák lombjait csókák berhelték. Taknyos még az a dió, hé!, akart rájuk kiáltani István, de visszatartotta magát; nem komolytalan- kodhat. Apja mellett léptetett. Szórakozásul a Szellő sörényét marokra fogta és nézte, eléggé tiszta-e? A sörényben néhány tetű nagyságú bogáncsmagot, istennyilát talált. Türelmesen kiszedegette. Apja közben a katonáknak a deszkavágó telepről, a tanyákról, a birtokáról, az erdőről, a bujdosásról beszélt. Meg-megemelkedett a Szürkén, tekintetével Erzsébet tanyáját pásztázta. Nem látott mozgást. A tovább növekvő, csinosodó udvaron vályogok száradtak egymás mellett. Valamennyire elkedvetlenedett, ezért a birtokról alig ejtett szót. A keskeny legelő végén, a nagy árok partján szótlanul fordult az erdőbe. Az erdő eleinte barátságosan hűvösnek tűnt, aztán megszokta. Az erdei ház maradványainál leugrott a Szürkéről, elidőzött, a katonáknak tőle szokatlan bőbeszédűséggel elmesélte az építkezés lefolyását, a vadkoca leterítését, megmutatta a kutat, a sütőkemencét, a megfigyelő-tölgyet, a kerítést. A ház, mint ledöfótt, hasra vágódott, szétterpesztett lábú, fejétől megfosztott medve teteme, porladozott a bozótban, szederindában, parajban, csalánban. A kút már csak jelentéktelen gödör volt, óriás vakszem, a sütőkemence alkalmi szabad- tűzhely porladéka. A megfigyelő-tölgyön még ott fityegett a husánglétra egy darabja, amely félszárnyú madártörzshöz hasonlított. A kerítésnek csupán egy-egy oszlop őrizte az emlékét. Az irtás és az irtáson létesített zöldségeskert sem mutatott vigasztalóbb képet. A törzsökök bokrokat hajtottak, a földben indázó gyökerek sokhelyt felszínre törtek, izmos, életképes csemetékké formálódtak, a kertet elfoglalták. Egy szó, mint száz, mondta György a katonáknak, majdnem feleslegesen törtük magunkat a házépítéssel. Felkapaszkodott a Szürkére, elhelyezkedett, hosszú nyelű fejszéjét bal könyökhajlatában megigazgatta: Majdnem feleslegesen. Alig néhány hetet mertünk itt tartózkodni. A gőzölgő mocsár szélén a sziget felé kanyarodott. A szigettel szemben megmutatta Julianna néni sírját. A család egyedüli halottja. Utolsó szolgálónk. Az öregség vitte el. A behorpadt síron, láb felé bukva, a száraz levelektől alig észrevehetően korhadozott a sebtében készült husángkereszt. A másik oldalon mocsárral reménytelenül körülvéve titokzatosan és már-már hátborzongatóan hallgatott a sziget. Második menedékhelyünk, intett arra György. Az ösvény pillanatnyilag sehol sem emelkedett ki a szürke, zavaros vízből. A sziget fölött két ölyv lebegett. Alattuk engedékenyen hullámzott, borzolódott a nád, a gyékény, a sás.

Odébb már nem sok mutogatnivalójuk akadt. Az általuk elkapart hullákról lement, lekopott a fold. A temetkezés helyét piszkos fehér csontok jelezték.

608