Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)

csóváló Vihar fejét megsimogatták. János arra eszmélt, hogy a katonák lovainak kantárszárát már ő tartja és kedve telik benne. Büszkén nézett körül, látják-e a szomszédok, milyen kegyben részesül?

Eközben Mária tejjel kínálgatta a katonákat. Azok mentegetőztek, van mit enniük, tele a nyeregtáskájuk kenyérrel, szalonnával, hagymával, mondták. Ejha! Ejha!, ámuldozott Mária és a négy embert fázósan karba tett kézzel a kapuig kísérte. A Vihar óriásköröket írt le a téren, János alig tudta az udvarra csalogatni. Apja, István és a két katona pedig a kompkikötő felé elpályázott. Irigykedve, a kitömi igyekvő Vihart oldalba rúgva bámult utánuk. A lovasok egymás mellett haladtak. Jobboldalt, a Szamos felől György, baloldalt István. A katonák középen léptettek. György oldalán az alacsony, szőke, István oldalán a magas, barna. Ő a legkisebb fiam, tájékoztatta György kísérőiket. Azok készségesen hátratekintettek, de János ekkorra eltűnt a kapuból. Györgyben halkan kattant valami: „Nem János a legkisebb fiam.” Gondoltam, hogy a legkisebb, szólt a magas, barna. Bátor gyerek. És nem szégyenlős. Emlékszem, amikor ilyen idős voltam, kezdett egy gyermekkori történetbe, de György nem hallgatta. Unta az idegenek gyermekkori történeteit. Előreügetett, hogy a kompnál intézkedjék. Az alacsony, szőke hosszú nyelű lándzsáját heggyel felfelé tartva Istvánnal próbált szóba elegyedni. Arról beszélt, milyen félelmeket élt át a Nagy Csatában. István a szeméhez nyúlt, a reggeli álmosságot kidörzsölte belőle, figyelt. A katona tíz évvel lehetett idősebb nála, szakálltalan volt és bajusztalan, haját tarkójával egymagasságban körbenyír- va viselte. A nagy csatát sűrű erdőhöz tudja hasonlítani, mert akár a sűrű erdőben, ott is csak üggyel-bajjal tudott tájékozódni. Azonkívül, itt a fák emberek voltak, harcosok, akik mögé nem lehetett elbújni. Képzeld, eleven fák, csörtető, rohanó, vágtató, száguldó, egymásnak ütköző, egymásnak rontó, egymásba gabalyodó fák, amelyek kidűlése után irtóztatóan kiterjedt irtásnak látszott a vidék, a Muhi puszta. Nem tudta, hol tart, ráadásul lova is kidőlt alóla, ennélfogva hullától hulláig, sebesülttől sebesültig, lótetemtől lótetemig lopózva gyalogosokhoz csatlakozott, a pajzsok, a beléjük fúródott nyílvesszőktől tüskés-tollas pajzsok védelmében kísérelte meg a tájékozódást. Onnan látta, hogy a megáradt Sajó, mintha kiöntött volna, lovas és gyalogos tatárokat, tatárpatakokat, a helyéből minden mozdíthatót kibillentő, mindent legázoló vagy magukkal sodró folyóágakat zúdított a pusztára. A pusztán egyébként, igaz, elérhetetlennek tűnő messzeségben házak látszottak, szalma- és nádfedeles épületek. Néhányuk még füstölt is. Hívogatóan füstölt. Elhatározta: mivel egységét amúgy is végérvényesen elvesztette, a gyalogosok közül, még bekerítésük előtt kilopózik, a síkon nyerítve vágtató lovak közül valamelyiket megtorpantja, felpattan rá és Isten veled, hadsereg, csatatér, háború! Azt már tudta, hogy apja, anyja, négy testvére, három húga és minden rokonsága az Orosz Kapun beözönlő tatárok uralma alá került, így nem volt mit veszítenie. Az ide-oda lökődő, előrelendülő, hátratántorodó gyalogezredből kifutott, kimászott, kikúszott, egy, a kengyelbe akadt lábú, lefejezett gazdáját maga után lobogtató, tajtékos szügyű, fekete ló elé pattant, szemellenzős kantálját megragadta, a halott lábát a kengyelből kirángatta, felugrott rá és meg sem állt az egyik füstölgő házig. Ide már alig hallatszott a csata morajlása. Leszálltam a lóról, folytatta a katona, fülét, hogy meg ne vakuljon, jól meg606