Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 6. szám - Pusztai János: Parázs (regényrészlet)
Pitymallatkor két katona állított a porta elé. Nem dörömböltek. Kerek farú, felkötött farkú pej lovaikkal a tér harmatos porcsinját legeltették. Elbeszélésekbe illőek voltak. Az egyik magas, barna, nyúzott képű, a másik alacsony, szőke, telt arcú. A magas íjat és tegezt viselt, az alacsony lándzsát. A kapu kinyitásakor mindketten gyermekesen megörültek, mintha előre kitervelték volna, milyen lesz az, amikor ők keltik a ház népét. Ezt az eléggé rosszkedvű megfigyelést a reggelt alig váró János tette. Ha valaki rászól, mondja el, mit látott az éjszaka, mivel tűnyölődött, habozás nélkül bevallja: újra átélte a bujdosást. De az már megszépült bujdosás volt, afféle elhúzódó kirándulás, amelynek mozzanatai ébredése első perceire máris olyan gombolyaggá formálódtak, amelynek alig-alig találta meg a szálát, a szálait. így pontosabb. A katonák békés várakozását a téren, a kapu közelében a Vihar futkorászással, morgással jelezte. Jánost is ő riasztotta. Az ágy fölötti, nyitott zsalujú ablak álmai és a valóság közötti átjárónak bizonyult, derengő végződésű alagútnak. Álmában gömbfákat gyűjtött, azokat, mint a favágók, egymásra rakta, felhalmozta, „háztetőket” csinált, de az alsó gömbfák örökösen kimozdultak helyükből, kihengeredtek, az építmények meg összeomlottak. Lassan egész gömbfaösvény vezetett a téli szállástól Zsadányig. Nyílegyenes, hibátlan volt ez az ösvény, galambok szálltak rá, totyogtak, pörögtek, turbékol- tak, csókolóztak. Közel hajolt hozzájuk, a turbékoláskor felfúvódó begyüket, a csókolózáskor egymásba sikló csőrüket nézte. A csőrök kocogtak, váltakozva hol a kakas, hol aj érce'torkáig hatoltak. A látvány izgalmat keltett benne, a történetesen ott termő, fitymáló mosollyal melléje térdelő Margitkát megragadta, oldalt döntötte, hátára fordította, szájával a száját, szeggé keményedett vesszőjével pedig hasa alatt azt a duzzadt peremű hasítékot kereste, ami egyszer a magányos tölgy alatt világított a szemébe. Akkor Margitka különösen jókedvű volt, beszédes. Az egyik combvastag, ripacsos gyökérén ülve azt magyarázta, hogy babusgatja Sarolta (előtte is) apját, Péter fia Pétert. Hozzá- törleszkedik, az arcát simogatja, dorombol neki, tejjel, pogácsával kínálgatja, tyúkhűst ígérget. Margitka mindezt élénken eljátszotta, miközben leesett a gyökérről, ruhája derekáig rántódott, lába szétnyílt, hasítéka feledhetetlenül lelepleződött. Sajnálatára, a hasítékot nem találta; makkja kemény tárgynak, amint később kiderült, az ágy szélének nyomódott, azt böködte. Meglepetten nyitotta ki szemét vagy talán idegesen, amiért a téren lovaikat gyepeltető katonák felköltötték, izgalmas álmából kirángatták. Feküdt az ágyon, a mélyen alvó László mellett és arra gondolt, régebben mennyire szeretett volna katona lenni. Katonaként Margitkát rövidesen megszerezhetné. Nem kapálózna olyan irgalmatlanul alatta, nem visongana, körmével nem keresné a szemét, hogy kivájja. Menetelne a király fényes seregében, fegyverzete, ruházata csillogna, Margitka követné, az immár szerteágazó, az egész környéket, az országot behálózó gömbfaösvényen, gömbfaúton belekarolna, a fülébe súgná: mától kezdve ő is akaija, nem is képzeli, mennyire akarja. Elkéstél, mondja neki és bosszúsan lerázza, a király fényes serege meg özönlik, özönlik, hömpölyög, a lovak dübögnek, prüsszentenek, gyepet hersegtetnek... A her- segtetésre felkönyökölt, majd átmászott Lászlón, ruháját magára kapkodta, csizmát húzott, a kapuhoz szaladt, kireteszelte. Kapunyitáskor a csodálatosan megszépült, napfényben fürdő téli szállás fölött eleven, népes rajban keringtek galambjai. A katonák feléje fordultak, a kiosonó, hozzájuk trappoló, farkát 605
