Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 6. szám - Jánosy István: Szent Ferenc breviáriuma (vers)

JÁNOSY ISTVÁN

Szent Ferenc breviáriuma

1. (MEGTÉRÉS)

A leprások. Ha meglátta őket,

mértfbldnyire már befogta az orrát, vágtába űzte lovát.

Most is így akart tenni. De valahonnan parancsot kapott:

odarohant a lerohadt ajkúhoz,

kinek szemhéjtalanul dülledt ki félszeme,

qrcán kék-sárga genny: fényes folyó, legyek pöttyözték.

Átadta köntösét, pufók erszényét,

és arcon csókolta: „Benned leltem meg az Üdvözítőt!”

Ekkor kifordult a világ: ami szép volt, az fortelem lett,- kelmék, ékszerek, hölgyek, vadászebek -, s, amitől irtózott, az gyönyörűség.

És ment leprásokat 4polni nyirokfalú ispitába, s csókolgatta őket: „Oh testvér, benned leltem...”

Pénz azóta nem érintette kezét, inkább tüzes parázs!

De rongyait meglátva megindultak utána a rongyosok, mint királynő után bozsongó méhraj végtelen, úszó lenhajú tavaszi szélben.

2. (SZERELMEM)

Dalolják más trubadúrok hosszú szemívű hölgyük, ki a toronyból néz le holdszita-szórta éjben!

Ékítsék föl Beatrice mezítlen karcsúságát szóselymekkel, szókösöntyűkkel... Én dalolom szebben, dalolom boldogabban mezítlen mátkámat: homokóra csípőjű, karcsú, szűz Szegénységet, kinél különb leányzó nincs e kék világon.

Nyúltcombú, karcsú Szegénység! ha összetörve hanyatlóm harácslók talpa-tiportan vérporond porába: tested fódözze be testem, ajkad csókolja ajkam;