Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)
pással megvádolta, de állást nem vállalt, mert neki az összes szabályos foglalkozásokból elege volt, és aki menthetetlenül szerelmes volt Abihailba, és Abihailt úgy imádta, „ahogy a haláltól csak vacogni lehet, és a zenébe csak szédülni lehet”. Améline, aki hintázott, anélkül, hogy tudott volna róla: ha valami jót cselekedett, rettentő kényszere támadt, hogy azt valami iszonyú rosszal kompenzálja, s volt rá példa, hogy önmagában az egyensúlyt csak felgyújtott városrész, kisiklatott vonat árán tudta helyrebillenteni. Michail és Mike, akik az élet többszólamúságát testben is képesek élni, akik a párhuzamos sorsok futását, az ősi iker-motívum lehetőségeit példázzák. Uvdtloriaq, az eszkimó, aki hitte, hogy a Nap az ő kiáltására kel fel. Mr. Van Hoop, aki rengeteg nyelvet tudott, és harminc-negyven színesre mázolt vasládával hajózott a világban, s ládáira drákói szigorral ügyelt, mert bennük szénát, ócskavasat és makulatúrát szállított. Ainyu, aki jó indiánízléssel mindig a legszebbet és a legdrágábbat választotta. Gázsi és Csupor, akik nem tudták eldönteni ki több, a hullamosó, vagy a sírásó. Máté, aki az egyik lábára sánta volt, és erre alapozta magánideológiáját, hogy az ördög egyenesági leszármazottja. A Karnevál olyan bőséges figurációit kínálja az ember monomániáinak, hogy ahány olvasat, annyiféle választott aktuális tükörkép. Ezek az én kedvenceim, de a leltár ezzel nincs kész, a többi szereplő ugyanúgy tükörkép, ugyanúgy maszk - ugyanúgy pojácája saját monomániájának. * Hamvas, szándéka szerint, többször is, és hangsúlyozottan, a regénybe az olvasót is bevonta. A szereplők között hiába keressük a személyiséget. Hamvasnak, amint ezt Bormester hangján kinyilatkoztatta, csak az egész emberiség együtt felel meg, mint tükör. Vagyis: az önmagát kereső Hamvas személyiséggé válásának útján sorskatalógust gyárt, tükörrendszert épít, megnézi önmaga arcait és lehetséges sorsait, ezeket magára vállalva ő a Tízezerbőrű Tűzgyermek - ez a szubjektum története. A Karnevál úgy fejlődik experimentummá, hogy a szervesülés nem magában a regényben megy végbe, hanem az olvasóban. Nem az irracionális sorsoknak és maszkoknak kell itt történelemmé és társadalommá válniuk. A mozaikjáték értelme az, ami. A széttört tükör cserepeiből nem lehet egy nagy tükröt csinálni. A regény titka épp ez. Ami ezen a nem túl szívderítő élményen, labirintuson, káoszon túlemel, az az olvasói tapasztalat, hogy létezik egy olyan magatartásforma, amely fittyet hány a szétzilált világnak, az egymásra való acsarkodásnak, kedvére fecseg és bohóckodik, horribile dictu: önmaga megismerésére irányítja figyelmét. S e játék közben kristályos rendet teremt a káosz ellenében: a regényt az ötödik fejezet aranymetszés szerint vágja ketté ( 4+1+2=7). Az ötödik fejezet, ahol Bormester megpillantja önmagát, és ahol Márkus a talogról elmélkedve megtalálja a nyelvet, amelyen az ember Isten szavát megérti. „Az avenraa-talog metafizikai nyelv... Ha avenraa szót mondok, imádkozom... Tudja mit jelent az avenraa? Az aven a lélek belső szikráját jelenti, de csecsemőt és madarat is. Az aven szó igésítve annyi, mint énekelni, de csecsemőre vonatkoztatva tejet szopni. Ra pedig annyi, mint égni, de ez 581
