Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)

Jusztin - segítségével jut el Bormester a helyes mértékhez, a normális emberhez. A bolondság túl általános kategória. Egyaránt illik a mutatványos- bódé-szentekre, a kókler-szentekre, a dobozból ki-beugráló paprikajancsikra. Csakhogy a feltűnési viszketegség távol áll attól a természetességtől, ami a normális ember viselkedését jellemzi. A normális ember életjátéka spontán, vagyis kényszer nélküli, szabad és önkéntes, ami nem ugyanaz, mint az improvizáció, de esetenként azzal is tarkított. A rögtönzött bakugrások, viccek, tótágasok ennek a komoly komédiának, ami az élet elemi részei, nem pedig gátlástalan magamutogatás. „Ez, ahogy Csuang-Ce mondta, a nevezetes névtelenség állapota. Ez egyszerűen lenni.”10

A bohócot ébersége különbözteti meg a pojácáktól. Látni, hogy ez a világ fantasztikus káosz, de tudni a mértéket és felébredni, ami egyet jelent a valóságba való belépéssel.

A három Bormester-fiú apjuk három monomániája, ők hárman tesznek ki egy Arlequint. Ahogy ezt Máté ki is mondja. A többi regényfigura még ennyire sem viszi, belőlük összességükben sem lesz bohóc, megmaradnak rugóspojáca-szinten.

A rugóspojácák közül kivétel Episztemon, mert nála látjuk a Don Quijote-i alapvonást, hogyan lesz az eszméből rögeszme, de a többieknél már csak a rögeszmét látjuk. Kivétel a kenetet az Ur fejére kiöntő asszony, mert mozdulatában a szeretet nyilvánul meg; az a szeretet, amely az egyetemes léttel való érintkezését legalább egy alkalommal biztosítja. Kivétel Tamara, aki a reflexió állapotából a cselekvés állapotába jut: ételt és szeretetet nyújt, s mert képes szeretve lenni, megfogan és gyermeket vár, de ebbe bele kell halnia. Ez a bohócság hamleti változata. Hamlet is belehal feladata elvégzésébe. A realitásból a valóságba átlépett, de belehalt. Kevés lett volna, ha nem lép át, kevés lett volna, ha csak tisztán átlép. Ő ebbe az átlépésbe, mint Tamara, belehalt. Ez benne a különös. Ez a bohócság tragikus változata.

A komikus változatot Bormester hozza létre — egyrészt alakmásainak zsivajgó forgatagával, másrészt azzal, hogy ő Hamvas antihős-transzfigurá- ciója.

„Senkit sem tisztelt, mindenkit kinevetett, de leginkább önmagát, meg- dicsőült pojáca volt, a csörgősipka angyala, a szent Arlequin.”11 - mondja Máté apja holtteste fölött. Csakhogy Bormester a saját halálánál nem áll meg. Ó még a halált és az azutáni időket is elbohóckodja. Ó, vagyis Hamvas. Ha valakinek még nem tűnt volna fel, hogy ez itt egy fergeteges komédia, most a fejéhez kaphat. Feladatok elvégzése? Ugyan! Halál? Ugyan! Ezek itt a regényalakjaim, a szavaim. Bormester meghalt, de én élek. Ez csak az egyik hangom volt. „Van másik!” - kuijant a bohóc, és a történet folytatódik, így válik Bormester - Hamvas révén — önmaga túlélőjévé, s a Karnevál a szent és átkozott túlélő, a látó személy regényévé.

S kik a rugóspojácák a Karneválban?

Doktor Boromeus, a levéltár igazgatója, aki az életet annyira nem tudta megszokni, hogy a déli menü megváltozása is kínos helyzetbe hozta. Hoppy Lőrinc, postamester, hudrabancs és geregye, sőt iglinc - mászolygásaival és botrányaival, és azzal, hogy mielőtt az utazást megkezdte, bemutatkozott a mozdonynak, mert „az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, melyre magát rábízta, bemutatkozik.” Pataj, aki szeretett fiityörészni, aki önmagát naplo580