Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)

nemcsak a kijelentéstől a megírásig tartó évek eszmélkedésének eredménye. Ez alatt az idő alatt „csupán” saját alakmásait hordta ki, s a történetszövés trükkjeit. Szellemisége teljes életéből következett: élte a szatírát, mert ahogy ő élt, nem volt nehéz szatírát nem élni.

1948-1951 között, a regény írása idején, miután könyvtári állásából felfüggesztették és kényszernyugdíjazták, fóldművesigazolványt váltott ki és sógora szentendrei kertjét művelte... Az inkorrekt valóságot korrekt módon tükrözte a gúny, a szarkazmus, az irónia, a torzítás, esetenként a fantasztikum eszközeivel. Vagy ha saját kelléktárába nézünk: misztikum, transfi- guráció, a lélek káprázatos átváltozásai, derű, humor, mágikus formulák... Az előbbi hagyományos szempontú állítás a Karneválról (szatíra), az utóbbi sajátos hamvasi megközelítés (imagináció). De mindenképpen szubjektív képalkotásról van szó. lehetetlen életből sarjadzó szertelen remekműről. Vagy másképpen: a Karnevál a lehetetlen ember huszadik századi eposza.

Felnagyítható a párhuzam az eposz és e regény között, hiszen itt is jelen van a három tudati szféra, a különálló alvilágjárás. Közös vonás még a beavató jelleg: az eposz „... kollektív, azaz a mítosz szintjén érvényes exoterikus bev- vatás az ősök útjába, s ennek formájába rejtve az ezoterikus beavatás. Bormester regényében a külső és belső utazás szoros párhuzamban halad.”3 De Hamvas a Regényelméleti fragmentumban a regény és a vallomás műfaji rokonságát részesíti előnyben - az individualizálódást és a relativizálódást válságtünetként regisztrálva. „A vallomás indiszkrét és exhibicionista Szent Ágostontól Rousseau-n és Goethén át Proustig. Csak amikor átváltozik messiás-tudattá, vállalja az ennél is nagyobb veszélyt. Ez a veszély a regény tárgya.”4

A Karneválban Hamvas minden alkalmat megragad, hogy ne kelljen közvetlenül beszélnie önmagáról... Úgy tűnhet, hogy nincs személyiség, aki felajánlja magát a közösségért... A történelem során a hősök egyre kevésbé tudnak hősök lenni, az irodalom alakjai is egyre hétköznapibbak. Divat az antihős szerepe: modem lézengő ritter, hozzáértőn bűvölő pillanatmixer, a póz, manír és álorcahálózat összes kellékeivel. A Karnevál — ebben az összefüggésben - vallomás az antihős(ök)ről.

Vagy sorskatalógus és démonológia, ahogy Hamvas nevezte. Egzaltált emberek magaemésztő onániája. Vagy egyszerűen csak karnevál, ahogy ezt Kemény Katalin az egyetlen lehetséges címnek érzi. Zsivajgó forgatag, ahol mindenki olyan álarcot visel, amilyet csak akar, tehát ahol senki sem önmaga. Antiünnep, ahol a jelmezesek kedvükre kalandozhatnak, de nem ünnepelnek együtt, mert maszkjukba be vannak zárva.

Az eredeti cím, Mi az amit egymásról tudnunk kell? (Bormester beszél erről a függönybeszédek egyik dialógusában), éppen arra utalt volna, hogy mindnyájan maszkok vagyunk egymás számára, mert önmagunk számára is maszkok vagyunk. S ebből a helyzetből kitömi márcsak azért sem lehetséges, mert nem ismerjük fel ezt a lárvaszituációt, saját begubózott létünket. Gubancolódunk monomániáinkban, és nem tudjuk megfogalmazni sem a feladatot, nemhogy cselekedni tudnánk. A feladat: párhuzamos egymás-mel- lett-futkozás helyett körbeülni, individuumból szubjektummá válni, s ezzel megvetni a közösség alapját. Maszkból Emberré lenni. Ez a mű lehetséges üzenete.

575