Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)
Ám e szövevény nem egy célért való. Végső esszenciális tanulságban nem összegezhető a történet. Hacsak, ha nem minden a látást szolgálja. „Tudja mit? Egy a fontos. Mindig legyen erősebb, mint az, amit tesz, vagy gondol, vagy mond. Mindig lásson. Mindig legyen több. Ez az ujjnyi biztosítja önnek azt, hogy lát. Mindig a világosságban, mindig.”5 A helyzetek tisztázását és a továbblépést feltételezi a helyzetekre való rálátás és az önismeret, amely utóbbi szintén a tisztánlátás egyik fajtája. Ez teszi lehetővé, hogy a Karnevál a nietzschei önmagunk fölé kerekedés és Überschöpfung pregnáns példájává váljon. írója szépirodalmi meghatározottságú logikával, bölcseleti szerep vállalásával sok szálból esszéprózát sodor a Látó Személy fikciója köré. * A valóságot sokféleségében látó Hamvas története szükségképpen szerteágazó. A történetet kommentárokkal tűzdeli tele, hogy állandóan ellent- mondjon, félbeszakítson és megcáfoljon - totális oppozícióban áll: így foglalja egységbe „kritikailag” az egészet. Ez az oppozíció már a nyitásnál is fennáll: az első gong előtti függönybeszédben elővezeti módszerét, az oppozícióval kombinált önfilológiát. Hamvas felvonultatta alakmásainak egy csoportját, majd igyekezett rendet tenni (kommentárok), és a forrponton álló tisztázási szándék odáig vezette, hogy az alakmások tagadása és/vagy más összefüggésbe helyezése ugyanúgy igaz lehet. Ez a merő óvatosságból bevezetett munkamódszer (a kurzív részekben önmaga filológusaként működik közre az álló betűs részekben leírtak ürügyén) csak a hetedik rész elején fordul meg, amikor előre megmondja, miről fog beszélni. Ez az utolsó nagy lélegzetvétel a regény befejezéséhez: összegez, felidézi a fontosabb mozzanatokat, előkészíti a záró felvonást. Az eszelős fontoskodás hangja, ahogy maga a Karnevál nevezi, nem szólal meg többé. Funkciója (fiktive) az volt, hogy a regényírót a történetvezetésben segítse. Mintha a kommentárok a monumentális anyag időnkénti rendezései volnának... De valódi értelmük a polifónia. Lényege - egyrészt - a sokféleségében megélt valóság adekvát tükrözése. Másrészt: csak a szólamok együttes zengése adja a szubjektum valóságának harmóniáját. „Az éjszaka és a mélység jele a hang. Ezért a fül a félelem szerve. A fülem mindig nyitva van, még akkor is, ha alszom. Mert még álmomban is félek. Én ezt a félelmemet nagyon féltem. A földi létezés legértékesebb pozitívuma.”6 Az elbeszélés és a kommentár viszonya tehát merő óvatosságból bevezetett ábrázolási módszer; a kritikus hangok egymással való perlekedése az éberséget tartja fenn. Mikor a létezés paradoxonjaira fény derül, mikor hallani az angyal énekét. Ez a polifónikusan felépített váz ad lehetőséget Hamvasnak története elmondásához; és fordítva: a mondandó egymásra-mu- tató sokfélesége provokálta magának a polifóniát. A mondandó egymásra-mutató sokfélesége megragadható a történet rétegzettségében és a bohócmotívum kibontásában. A történet rétegzettsége négy szintű: az első az esemény réteg - a Bor- mester-család története -, erre épül koncentrikus körökben a többi. Egy olyan, amely felfogható a magyar társadalom regényének (1884-től 1950-ig, mikor a kuckóban élni és halni kellett). Egy másiknak a „Senki sincs a helyén” címet adhatnánk. Ez a réteg az, amelyik a függönybeszédek szintjén úgy 576
