Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Lőrinczy Huba: Indulóban a saját sors elé, avagy számadás az exodusról (Márai Sándor: Föld, Föld!...) (kritika)
ott sem lelte az emigráns azt a kultúrát, amely méltán léphetne a kiürült, elaggott európai műveltség örökébe. Mélyen megszenvedett, nagy távlatú, lényeglátó s a végletekig borús történelemvíziót vetít elénk a Föld, Föld!... Nemcsak a műben néven nevezettek (Oswald Spengler, Walter Schubart s mások) segítettek érlelni ezt a koncepciót, hanem a háttérben lappangó, azonosíthatatlan könyvek s személyes tapasztalatok garmadája, a szakadatlan töprengés és eszmélkedés. Márai olvasottsága, históriai, politikai készültsége egyenesen bámulatos, nemkülönben az az elmeél, amellyel a dolgok felszíne alá, a jelenségek leikéig hatol. Kevés, az övéhez hasonló intellektusú és műveltségű, hozzá hasonlóan biztos judíciumú írónk akadt! Noha leplezetlenül megveti a levitézlett kereszténynemzeti kurzust, noha engesztelhetetlenül gyűlöli a kommunizmus teóriáját és praxisát, az indulat nem fátyolozza el tekintetét, nem siklatja hatásos, de semmitmondó átkozódásokba tollát. A politológia tudorait megszégyenítő éleslátással elemzi a bolsevista rendszer mechanizmusát, álságos taktikáját és stratégiáját, állandó félelmet keltő fogásait (pl.: 249-254.), hasonló pontossággal látja s láttatja a Horthy-éra összeomlásának okait és szükségszerű voltát, így szatirizáló kedvében még azt is megengedheti magának, hogy a bukást abból eredeztesse: a magyar felső tízezer „elfelejtett” progresszív reáladót fizetni (137-138., 150.)... Márai nem volna Márai, ha e memoárban nem szólana a polgárról, „... a legjobb emberi tünemény”-ről, kit az általa teremtett „... korszerű nyugati műveltség alkotott...”, kinek hivatása volt Európában (s lett volna nálunk is): „... felemelni az alaktalan tömegeket a polgári életforma térfogatába” (104—105.). A Föld, Föld!... elpanaszolja, hogy a két világháború közt Budapesten épp a - Kassán, Kolozsvárt létező - „... megtartó,... eleven polgári légkör” hiányzott (105.), majd - az író számára is meglepőn - feltűnik ez a mentalitás a vészhelyzetben, a bolsevizmus elúrhodásának idején (257258., 262-267.). Védekezés, ellenállás ez az értékmentő, lelki polgárosodás, olyféle túlélési ösztön mozdulása, mint aminő munkálni kezdett a régi szász városokban, ha ellen tört reájuk s megmaradni vágytak. Ennek láttán, ezt érzékelvén írja az emigrálni készülő Márai: „Kezdettem otthon érezni magam Magyarországon...” (267.), és az ilyes jelenségek, fejlemények megörökítése okán is becses dokumentum memoárja. Hírt hoz arról, mi a történelemkönyvekből mindig és szükségképp kimarad. Három hangnem dominál a Föld, Föld!...-ben: a megrendülésé, a gyilkos, metsző szarkazmusé és az iróniával beszőtt líráé. Gyakori közöttük a váltás, folytonos az áthallás, kölcsönsugárzás, ritkaság ekként, ha bármelyik modalitásminöség egészen tiszta. A megrendülés hangját többnyire az ország végzete csalja ki Máraiból, elvétve önnön fátuma is. A kíméletlen gúnyt a Horthy-világ üres pöffeszkedése, de főképp a bolsevista rendszer, a kommunista kényurak s a velük érdekből, gyávaságból kollaborálok (mint a könyv megvetőn mondja: „Ezek...”) számára tartja fönn az emlékirat, hogy jusson belőle - az elfogultság nyilvánvaló - a mohón harácsoló parasztságnak (156-158.) és egynémely - név híján is azonosítható — írótársnak, így Illyés Gyulának (153., 178.), Veres Péternek (179.) s másoknak is (303-304.). Végül: az iróniával, öniróniával futtatott líra szólal, valahányszor az elszökött idő, a kényszerű emigráció és a magyar literatúra készti Márait tűnődésre. Mily szépek és telítettek a húszas évek Párizsát felidéző futamok („... a sűrű szagosságban, a sült olaj, az apéritif, a fekete kapadohányfüst páráitól pácolt levegőben az ifjúság kalózvilágának emlékei kavarogtak”: 217.), a két mesternek, a két vezércsillagnak, Kosztolányinak és Krúdynak hódoló lapok (106-123., 285-293.) és a fájdalmas készülődés, a búcsúzás hosszan kitartott akkordjai! Mily gyönyörű és szívbe markoló, hogy az elválás sejtelmétől gyötrődő Márai még egyszer teleszívja magát irodalmunkkal, módszeresen keresve a méltatlan feledésbe hullt „második garnitúra” alkotóit s műveikben „... azt a valamit, amit el akartam vinni magammal, mert tudtam, hogy idegenben többé nyomukat sem találom” (311-319. - a citátum helye: 313.). Utolsó feltöltődés számára a szakadatlan olvasás - és védekezés is, a lelki kiszáradás, a szemhatárt beszürkítő butaság, a mindent elöntő 561
