Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Lőrinczy Huba: Indulóban a saját sors elé, avagy számadás az exodusról (Márai Sándor: Föld, Föld!...) (kritika)

felelt. (...) magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal...” (266.). S a nemzetfátum a magánsorsba is beköltözik, indukálván a fölismerést: „Vidéki származék vagyok Nyugaton, mert magyar vagyok. Egyéni sorsom alakulhat tetszetősen; ez nem változtat azon, hogy örökké csak megtűrt, eltűrt, befogadott idegen leszek itt” (233.). Vissza kell hát térni - még egyszer, utoljára - a szovjet prédálta, bolsevizmus bénította szülőhazába, majd el kell innen menekülni, véglegesen immár. A rabság idegenségéből az idegenség szabadságába.

A felnövő idegenségtudat, a tragikus ön- és magyarságszemlélet könyve a Föld, Föld!..., tükre, lenyomata egyszersmind az öregedő Márai történelemfilozófiájának. Sosem volt napsütötte, derűs a szerző histórialátomása, e művére viszont végképp elsötétedett. Hiányzik itt már az isteni gondviselésbe vetett korábbi hit, az író — ha nagyon elvétve is (pl.: 124.) - a keserű, kiábrándult vallástalanság, az ateizmus hangjait hallatja, s víziójában a történelem örök és véres visszatérés, a változatlan — személyes és intézményes - emberi kegyetlenség története (171—174., 244. stb.). „Mintha minden ismétlődne a világon" — ítél Márai, s a kommunista kísérlet az inka birodalom nyomasztó rendszerét juttatja eszébe egyebek közt (244.), hogy másutt meg így vélekedjék: „... minden pedagógia reménytelen, hiába kendőzik az ember természetes hajlamait, például a kegyetlenséget” (174.). Náci és bolsevista rémuralom közt nincs különbség, „... csak a formaruha színezete változott. Az alak, aki viselte az egyenruhát, ugyanaz volt, mert ugyanazt csinálta: a Terrort csinálta, szakszerűen” (172.), vagyis: „Szappanos testvér átöltözött, és Dögéi elvtárs vagy valaki hasonló lett belőle” (174.). A história félelmes, fenevadaktól hemzsegő dzsungelében akadtak ugyan néhol és néha hívogató, nyugalmas tisztások — ezek egyikét idézi meg a könyv lágyan ironikus, nosztalgikus betétje a „nagymamáról” s vele együtt az állongó, idilli Történelemről, a Ferenc József-i békeidők alkonyáról (276-284.) -, századunk azonban már csak fájdalommal emlékezhet reájuk. A két világégés s ami utánuk (kivált a második után) következett, maga a csőd és a rettenet. Kelet- és Közép-Európát beborította az ázsiai barbárság és fanatizmus szökőárja, könyörtelen diktatúrát, szolgasorsot, az egyén megsemmisítésének, a „lélek államosításáénak (19., 190., 194., 245., 272., 275. stb.) eszelős programját hozván, s hasztalan a bőség, a demokrácia, a személyes szabadság Nyugaton, ha már ott sem az ember, az emberi a mérték, mert a fejlődés elsöpörte a régi kultúrát. „Mindenfelé csak Rendszereket láttam” - ocsúdik a kijózanító tanulságra a Svájcban körültekintő Márai (213.), hogy párizsi tapasztalásai még sötétebbre színezzék a képet. Az egykori, szellemi Európának vége, a nagy örökség, a humanizmus halott, s a Könyv lehanyatlásában, evangéliumból „közlési médium”-má, „árucikk”-ké züllésében a Nyugat lehanyatlása, jóvátehetetlen válsága tükröződik (212-213., 221224., 233-240.). Beköszöntött a technika mindenhatóságának kora, vele - Márai citálja Bergsontól - az „aphrodisiacus civilizáció” (78.), az eltömegesedés, a manipuláció, a környezetpusztítás világa, s a változás oly kíméletlen, oly elementáris, hogy a jóval lassúbb ritmushoz szokott embernek nincs „módja és ideje” alkalmazkodni hozzá (219220., 237. stb.). A valahai Európa magasrendű kultúrát teremtett, „hitvallás” volt és „hivatástudat", az újnak nincs önálló arculata, nincsen küldetése: „Lehet, hogy Tocqueville-nek volt igaza, aki évszázad előtt (...) megjósolta, hogy Európa megsemmisül a két nagy mágnes, Oroszország és Amerika között? (...) lesz egyféle Euramerika és marad valamilyen Eurázsia...” (234-235.). S vajon a Nyugat alkonya a világ alkonya is egyben? A napnyugati műveltség, a keresztény-humanista kultúra vége lehet-e kezdete valami újnak? S honnan jöhet a friss civilizáció? Keletről avagy az óceán túloldaláról? „Lehet, hogy az amerikaiak - mint az oroszok - kezdenek valamit?” (236. — a kiemelés a szerzőé!). Efféle kérdések gyötrik Márait a leányfalusi napokban (81-82.), utóbb a párizsi bohémkávéház teraszán (235-236.), s a Föld, Föld!... egésze mindjárt szenvedélyes válasz is: Keletről nem támad új fény, csak a barbárság éjszakája árad. Amerika e könyvben még távoli hívás, izgató ígéret csupán, ám tudjuk a Naplók bői:

560