Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Lőrinczy Huba: Indulóban a saját sors elé, avagy számadás az exodusról (Márai Sándor: Föld, Föld!...) (kritika)
felel meg az emlékirat normáinak, hogy egy regény körvonalai is folsejlenek benne. Tanúsítja ez utóbbit a mű szerkesztése, vonalvezetése, megannyi részlet (például mindjárt a legelső fejezet) esztétikai telítettsége, a fikciós epikát idéző kivitelezése, jelképteremtő ereje, s szintúgy szépírói ihletésről s igényekről árulkodnak a szövegdúsító funkciójú, rövidebb-hosszabb lírai betétek (ezek egytől egyig a szerző 1945-ös verskötetéből valók). Három nagy élmény- s gondolatnyaláb tárgyiasul a Föld, Föld!... ívein, s megfelelően ennek, a könyv is három részre tagolódik. Az anyagszervező, formaadó elv — így tetszik elébb - az eseménykövető, az időrendet tisztelő linearitás. Egymásból nő ki, egymásra épül a három fő szegmentum (az első s a második rész zárlatának, illetve felütésének összefüggése szószinten is hangsúlyozza a szoros kapcsolatot), s a kronológia itt-ott érzékelhető megbomlását, a történések nem mindig feszes logikájú egymásutánját akár az emlékező szeszélyének, netán a memória bizonytalanságának avagy az alkotói fegyelem pillanatnyi elernyedésének vélhetnök. Számolhatunk bizonnyal ilyesmikkel is, ám az igazabb magyarázat másutt rejtezik. Az időkezelés, az eseményidézés némelykor felötlő lazaságai és csapongásai arra figyelmeztetnek, hogy nem egyedüli s mindenható formaszervező elv itt a linearitás. Munkál a memoárban egy másfajta (s nekünk úgy tűnik föl: nagyobb erejű) anyagrendező princípium is: a koncentrikusságé. Nem csupán egymásra, egymás köré is épül a három rész, s közös középpontjuk - a könyv kulcsszava, vezérmotívuma, vörös fonala —: az idegenségtudat. Feléje mutat minden élmény, körötte örvénylik minden eszmélkedés, ennek dimenzióit, vetületeit, tragikumát fürkészi, taglalja, adatolja a Föld, Föld!..., a végletekig keserű, pokoljáró elszántsággal. A végzetes idegenség sejtelme, felismerése, gyötrődő meg- vallása tágítja tovább s tovább a mű térfogatát, e három fázist reprodukálja s futja meg az emlékezés, s a fátum - Márai hite szerint - magánsorsára és a nemzetére egyként érvényes. A memoár első része azt a döbbenetét örökíti meg, amellyel az író, az ország (s a háttérben Nyugat-Európa) fogadta a keleti hódítót, a bolsevizmus mezébe bújt szláv fanatizmust és messianizmust — nem véletlen, hogy e rejtélyes, kiszámíthatatlan erő tüstént előhívja az idegenség élményét és szavát (30-31., 63. stb.). „Felszabadított” és „felszabadító” világának, mentalitásának, észjárásának, kultúrájának, reflexeinek áthidalhatatlan távolságát, oldhatatlan antagonizmusát szemlélteti minden epizód, rögzíti minden kommentár, kimondván: ez elemi csapás, e sáskajárás ellenében nemzet és egyén vajmi keveset tehet. A túlélés, az átvészelés lehet csupán a cél, a közeledés, az összebékülés leghalványabb reménye nélkül. A közbülső rész az idegenség újabb köreibe, még mélyebb bugyraiba vezet, ábrázolván Márai s a magyarság leválását a Horthy-korszak hamis látszatokra épült, „neobarokk” világáról, egyszerre ironizálván hajdani, „karikatúrádnak mondott önmagán, s illetvén irgalmatlan bírálattal a letűnt rendszer szánalmas, szintúgy „karikatúra” voltát. A két gúnyrajz egymásra mutat, egymást involválja (146., 150.), s remek, magától értetődőn szimbolikus a kettős ítélethez választott művészi megoldás: a magaslati pozíció és nézőpont (100., 131.). A térben a város, Budapest fölé emelkedve a múlt kútjába is tekint a narrátor, konstatálván: idegen, anakronisztikus képződmény volt a bukott éra Európa kellős közepén, nemkülönben idegen a benne élők, kivált az író s a hozzá hasonlók számára. Sorsszerű, elégtételadó rombadöltét mégsem az újjászületés, az otthonépítés, hanem az újabb, még gyötrőbb idegenségélmény követi. Márai s az országlakók zöme nem lelheti honját a gátlástalan szovjet gyarmatosítás, az intézményesülő terror, a kommunista „szuperbarokk" (198.) világában sem. A végzet készülődik, hogy hamarosan le is sújtson, s vele az idegenségtudat is áttörhetetlenné válik. Erről a dermesztő, már-már kozmikus elhagyatottságról, fatális és örök kívülrekedésről vall a memoár harmadik része. Oly idegen és magányos Márai a háborút követő idők Svájcában és Párizsában, mint aminő volt és mindig is lesz a magyarság Európában (265-266.). Ezer esztendeje sóvárogjuk a bebocsáttatást, a szolidaritást - mindhiába. „Néha úgy tetszett, a Nyugat közel van ... csak meg kell szólítani és felel. De igazában soha nem 559
