Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Lőrinczy Huba: Indulóban a saját sors elé, avagy számadás az exodusról (Márai Sándor: Föld, Föld!...) (kritika)
LÖRINCZY HUBA Indulóban a saját sors elé avagy számadás az exodusról MÁRAI SÁNDOR: FÖLD, FÖLD!... Komor, keserű, indulatos könyv ez az itáliai Salemóban írt s elsőül a kanadai Torontóban, épp húsz esztendeje kiadott memoár. Szerzője a századdal egyidős, élemedett férfi, ki — noha érezhetően beléfáradt, belécsömörlött a daccal vállalt emigrációba - a hazatérésre nem lát szemernyi esélyt, ki tudván tudja: holott lakása mindig, „Otthona” immár sose lesz (132., 149.), ki hajdan Goethét idézve, saját sorsának megélésére, egyedüli személyiségének megőrzésére vágyva (327-328.) vetette magába nagyvilág ijedelmes szabadságába (335.), „Látni a múló, egyetlen és érthetetlen Élet omlatag partjait és az égtájakat” (328.), ámbár vallotta akkor is, „... hogy az életnek nincs semmiféle értelme...” (124.), „... hogy az élet irtózatos zűrzavarában nincs más menekvés, csak a jól fogalmazott mondat...” (127.). Egy koros ember, egy nyugtalan és boldogtalan lélek néz szembe régi önmagával, éli újra, gondolja s vívódja újra a valahai, végzetes s számára mégis egyedül lehetségesnek tetsző döntés előzményeit és körülményeit, hittel hirdetvén Thoreau nyomán: „... ha nem tudsz másképp védekezni a bűnösség ellen, el kell menni hazulról” (301.), ámde ugyanily hittel hirdetvén azt is: „Az író, amikor elmegy hazulról, ennek az elhagyott népnek örökké számadással tartozik, mert csak azon a nyelven író, amelyet ez a nép beszél” (uo.). Látszatra csupán a kételytelen önigazolás, önfelmentés dokumentuma ez az emlékirat. Márai oly hűtlenségi pert indít maga ellen, amelynek során egy pillanatig sem kérdéses: hűtlensége, az emigráció valójában a legnagyobb és legfájóbb hűség. Hiszi, nemegyszer ki is mondja: helyesen döntött annak idején, 1948-ban, számára nem volt „más kigázolás”. El kellett mennie, ha hű akart maradni emberi és írói küldetéséhez s új rabigába gömyesztett nemzetéhez. A mű azonban mégsem ily tiszta, sőt, szimpla képletet tár elénk, hanem jóval bonyolultabb tudattartalmak hordozója. A Föld, Föld!... a nem szűnő tépelődés, az örökkön újuló belső vita, a gyötrelmes ambivalenciák - egy nagy meghasonlás szülötte. Oly ember veti papírra, ki „győzelmét”, a hajdani elhatározást jóvátehetetlen vereségként éli meg, ki nyertesként is csak vesztes lehet, ki tudja, hogy a maga szempontjából igaza van, ámde boldogtalan ettől az igazságtól. Összetett lelkiállapot, ellentmondásos tudattartalmak nemzették ezt a könyvet, korántsem véletlen hát komplexitása, műfaji, gondolati, hangnemi polifóniája. A múlt, a megírás jelenébe költöző, negyedszázaddal korábbi múlt a „hőse” Márai emlékiratának, azok az események, dilemmák, eszmélkedések, amelyek elvégre vándorbotot nyomtak a kezébe. Szellemidéző mű a Föld, Föld!..., elűzhetetlen kísértetek fölvonulása. Lidérces, gyakorta infernális, már-már kafkai világ elevenül meg a memoár lapjain, ám — híven a szerző önjellemző kitételéhez: „Nem értek a misztikusokhoz, alkatian idegen számomra minden misztika” (308.) — józan oknyomozással, a ráció könyörtelen, olykor fájdalmas, mindig ítélkező fölényével. A múlt fantomjai a tudat éjjeléből az elme napfényére parancsolódnak, ettől azonban nem kevésbé félelmetesek. 557
