Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Bettes István: Csak (Toprongyos töprengések Luzsiczáról)
szinte már csak nyelni tud. Prágában, mint ahogy azt olyan sokszor emlegette, néha elüldögélt Hrabal úr asztalánál is az Arany Tigrisben. Kedvelhette öt az öregúr, aki mint közismert, nagy beszélgető. Barátunk nem sok sztorit mesélhetett neki a bohé- miaiak nyelvén, de bölcsen hallgatva azért (ami a kéz munkájához is szükséges), nézni és látni mégiscsak megtanult. Mint ahogy a múltkor Pozsonyban tapasztaltam (kietlen lakótelepi panelházunkban volt vendég), a csehből már csak a prágai metró megafon- jának gépies fordulata maradt meg benne, Prosím dávejte pozor, dve?é se zavírajf*... így megy az élet hrabalosan, krúdysan tovább, amíg a készlet tart. Mert az nem fogy ám ki könnyen, ha pedig már-már majdnem, akkor azt mondjuk, mint annak idején agyibangyi Gyulájának, hogy „Gyerünk már Lőcsére!”. S hogy nem mentek el, az tutti, hiszen voltak már, és akkor minek mindig Lőcsére járni...? Ugylehet Lőcse is már csak foltokban van meg, a Szép Ilonka utcában, itt-ott. Lajos azért néha mégis elindul, csak úgy fotózva kóborolni, családja, felvidéki ősei iránt is érzett nosztalgiából, vagy szimplán csak a barátokat meglátogatni. No és a rajzok? Azokról semmi? Bevallom, eleinte nem nagyon sokra tartottam, hálóit, labirintusait, az ezekből kiszakadó figurákkal, a rajtuk átsejlő különféle formákkal. Keveset is láttam közülük, mert közeli-távoli barátoknak szétajándékozgatta, mint annak idején Dúdor Pista. Ezekből ítélve, inkább kicsit pejoratív hangzású rajzolóművésznek tudtam, olyasvalakinek, aki nagyon keveset dolgozik, és befúl majd lassan varsái hálójának csapdájába. Jó egy éve lepődtem meg aztán igazán, amikor megláttam, úgymond csupán unalmat elűző szórakozásból származó első figurális vonalrajzait. Mintha csak most - jó tíz év elteltével - ért volna meg benne a prágai iskola, a cseh grafikusoknál is tapasztalt lezser, kihagyásos vonalvezetés. De nem jól mondom, ez már nem is a cseh hatás, hanem a szuverén, elmélázó Luzsiczából játékosan előbukkanó fanyar életbölcselet, iróniával fűszerezve, hanyagul félvállra vetett kompozícióval - ne tudják a nagyokosok mi miért van ott, ahol van -, akárcsak a kiszámíthatatlan mindennapokban. Címet nem ad ezeknek a rajzoknak, azok közé tartozik, akik azt mondják, hogy minek... Viccből azért néha megcímeztük némelyiket, legyen azért vasárnap is néha. Vajon nem szórtad-e még el azt a rajzot Lajos, s ki tudja mire gondoltál, mikor vele szórakoztál - én azt a címet adtam neki, hogy A CSODASZARVAS BEKUR BARTÓK BÉLÁNAK, s megjegyeztem: szinte teljesen díjtalanul. No, de elég az idétlenkedésből, hiszen Prágában is azt tanították, hogy Obraz néni literatúra**, és ezt egy kimerítő vitában a Fő utcai Mátra Vidéki Borozóban is megerősítettük. Fő az egészség! Csak nem minden áron. Csak úgy... 556 ♦Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! **A kép nem irodalom.
