Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Bettes István: Csak (Toprongyos töprengések Luzsiczáról)
BETTES ISTVÁN Csak (TOPRONGYOS TÖPRENGÉSEK LUZSICZÁRÓL) Honnét ismerem én ez a Luzsiczát? Valaki valamikor bemutatta? Valószínűleg, öt éve halott Dúdor Pista barátunk... Ő emlegette gyakran, hogy van neki egy barátja Pesten, akivel együtt csavarogtak, sörözgettek, bolondozgattak prágai főiskolás korukban. Mert Gömörben így mondják főiskola, fo, hogy iskola legyen, és magas, és sokat kelljen utazni míg az ember fia-lánya odaér. Aztán rengeteg anekdotát mesélt a prágai diákélet viszontagságairól, a képzőművész szakosak bohémkodásairól, magasan a hetvenes évek sivár szocialista hétköznapjai felett húzó kalózrepüléseiröl. Luzsicsa Lajoska, többnyire így emlegette, mert amennyire a cseheket ismerem, ők is így tekerhettek egyet ezen a szlávosan hangzó régi magyar kisnemesi néven. De ha emlékezetem nem csal, mégsem Pista, hanem Varga Imre közös költőbarátunk révén jöttünk össze a Bem rakparti lakban. Fura alak ez a Luzsicza, gondolhattam magamban, mikor először találkoztunk, valami jézus-féle-fajta csudabogár, ahonnét se le, se fel, hanem pont é annyi, amennyi. Nekem valahogy olyan, mintha az évszázados magyar élet idétlen időtlenségében élne Zsuzsával a Parlamenttel szembeni lakban. Már másodszor használom ezt a szót, ne féljenek, nem tájnyelvi ízes- vagy ízetlenkedésből, hanem csupán a városi barátok, ismerősök, vidékiek és külhoniak számára is egyszerű és közvetlen kis földszinti lakásuk megnevezésére. Akárcsak Krúdy idejéből felejtette volna Adyék bohém kis csapata a rakparton; vagyis hogy szó ne érje a megfogalmazás elejét: akárcsak Ady idejéből felejtette volna Krúdyék bohém kis csapata a rakparton. Csupa érdekes figurával volt itt szerencsém összeismerkedni. A felsorolás szinte lehetetlen, de azért sokszor eszünkbe jut a volt sógor Noccsa Herceg Január kutyás jelenete egy szál gitárral, mezténláb kísérettel, valamint a költőbarátok befogadásai és letiltásai - ha már ugyancsak sok volt a jóból. Távolabbról nézve pedig egy olyan kisebb középeurópai lírai támaszpont is ez a hely, hiszen innen indulnak a térség magyar és nem magyar vidékeinek nagyívű bebarangolásai. Sokat csatangoltunk együtt, így elmondhatom, Lajos univerzális útitárs. Otthon van Pesten és Budán, de nem sokat zavartatja az sem, ha elhagyatott falusi parasztházban egereincogásra ébred. Az egerek meg csak néznek-néznek, hogy tévedt már erre megint csak Luzsicza..? Aztán csak úgy frissen vagy fáradtan, naposán vagy másnaposán, neki az erdőnek, mezőnek, rétnek, legelőnek, tópartnak, folyónak, mikor mi van lábnál, halászni, gombázni, tájakat csodálni, néha lehajolni, ritka, védett virágokat nézni... Otthonosan vált szót az emberekkel a Felvidéken, Délvidéken, Balaton-felvidéken, Erdélyben, s ha arra jár, akár Kárpátalján. Olyan bolygó zsidó-tálján. Legszívesebben azért mégiscsak költőkkel mászkál, merthogy látni lát, fotózni tud, rajzolni megtanult. Mindez hagyján. De olyat is csak „dichter” barátjától hall, mikor a busz Kassa felé néhány percre a határ előtt megáll, hogy „Ózdon dús a levegő”. Persze Tornaiján már jobban esik a borovicska, csak akkor néznek idegenkedve a bennszülöttek, mikor azt kisfröccsel kísérgetteti. Nem nagyon látnak arrafelé olyat, pedig sok minden történik naponta, hogy a legtragikusabbakat ne is említsem. A taljánság, ha most a zsidóságot és zseniális nyelvtehetségüket leszámítjuk, pedig azért jutott eszembe, mert Lajos született nyelvi antitalentum. Csehül 555
