Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VII. (esszé)

Másnap megint tiszta a kicsi szeme. Vele együtt úgy döntünk, hogy útközben megállunk Quedlinburgban, hiszen ott - a könyv szerint - annyi a történelmi kincs.

(Előző éjjel volt még egy „szocialista” intermezzónk. Valaki úgy üvölteti a rádiót, hogy képtelenek vagyunk aludni. Éjfélkor fölkelek, nekiindulok megkeresni a zajkeverőt. A fölöttünk levő emeleteh remeg a fal. Kopogtatok. Még egyszer kopogtatok. Verem az ajtót. Végül meghallja a vendég a zörejt, kijön, lapít az ajtó mögött, nem nyitja ki. Bekiabálok, hogy halkabban csinálja. Visszaordít - hiszen a „vissza” egész szocialista múltunk végső devizája, hogy semmit ne kelljen elismernünk Miért kopogtat olyan hangosan!)

Quedlinburgban hosszas - minden titok! - keresgélés után megleljük a katedrálisboz vezető utat. Felmászunk a templomhoz az iszonyatos állapotban levő sikátorokon. Az egész történelmi tér valami hajmeresztő állapotban lévő építkezés. Minden bezárva, háromóránként kötelező vezetés, egyébként „geschlossen”. A múzeum munkatársai a vállukat vonogatják. Lefényképezem az állítólag legszebb román kaput - a többi megközelíthetetlen lefelé ereszkedünk a sikátorokon. Iszonyatos nyomor, a középkori állapotok meghosz- szabbítása. Romos lakásfalak mögött, törött ablakokban fújt poliuretánhab véd meg öreg embereket a megfagyás ellen. Borzongva menekülünk le az óvárosba. Egy szépen helyreállított étteremben meleg levest ennénk. A leves az egyetlen meleg. A tágas helyiséget egyetlen villanyrezsó fúti. Körülöttünk gyalázatos állapotban levő késő középkori épületanyag. Sétálunk, ámuldozunk. Reneszánsz házsorok, utcasorok összedőlve vagy gerendákkal alátámasztva. Mindezen romhalmaz közepén viszont, akár a hiénák, mindenütt a legdrágább nyugati tarifákat követelő autóparkolók.

Hazafelé menekülünk. Edit megesküszik, hogy a lábát nem teszi ki nyavalyás NDK-állapotából valamennyire feljavított lakásunkból. Balázs a meleg kocsi hátsó ülésén küzd a lázzal, de mégis védetten, legalább itt, közöttünk.

64 kilométert mutat egy tábla az autópályáig. Aztán nekilódul az elterelések sora. Minden képzeletet felülmúló dűlőkön terelnek minket. Egy országos főúton átélem a „csúcsot”: egy téesz-majorútnak megfelelő, félméternyi lyukakkal tarkított úton végső elkeseredettségben két, körülbelül keréknyom- távnyira lerakott, tizenöt centimétemyi széles vaslapon autózunk. A szembejövők dolga, hogy mit tesznek. A vezető dolga, hgy szárazon vagy nedvesen repül le erről a csúszdáról. A feltüntetett 64 kilométert egy óra ötven perc alatt .tesszük meg. Útközben lepusztult falvakban román kori templomok romokban, és leszegett fejű, megkeseredett emberek.

Most már jobban megértem a két wemigerodei, gyerekkocsit toló mamát, akik szinte mosolyogva löktek le négyünket a bozótos szélén vezető keskeny betonsávról.

Hirtelen kézzelfoghatóvá válik bennem egy eddig elméletinek tűnő vita: vajon megbüntessék-e a televízióban, újságokban magabiztosan, jogaikra hivatkozva pózoló néhai NDK-s politikai nagyságokat. Aki ilyen gondtalanul, ilyen következetességgel alázott meg, gyalázott meg, tett tönkre tizenhatmillió embert, annak, úgy gondolom, nincs semmilyen joga emelt fővel szabadon járni az emberek között. Annak kulturált, európai börtönben a helye örökre, s még ez is elnéző megoldás.

536