Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán VII. (esszé)

az ablakokat, tüdőnkkel tisztítjuk a levegőt. A negyedik emeletről kitekintve látjuk, ahogy a füst beburkolja a várost, a hegyeket.

Edit gondos anya és gyanakvó. Tudja, hogy a német vállalkozók gyorsan felhúztak egy jómódú első emeletet a bedőlt pincére — hozott ennivalót tartalékba. Megterítünk, vacsorázunk. Balázs köhögni kezd, lázas. Korán megyünk aludni.

Másnap reggel az ablakból figyeljük a Nap küzdelmét a szmoggal. A csupa üveg étteremből kinézünk a tóra. A szálloda reprezentatív jellegének megerősítésére ásták ki, vadkacsák úsznak rajta. Ámde oldalára néhány száz teherautónyi salakot hánytak le a közeli bányából, s nem terítettek rá földet, hogy bezöldüljön. Magas partján néhány pádról élvezheti a víz látványát e bányakép élvezője. A svédasztal bőséges, a terem is szép. Milyen kevésbe került volna e jól épített, jó adottságú hotelt egy kevéske figyelemmel, szeretettel valóban széppé, kellemessé tenni. Hát épp a szépérzék és a szeretet, ami negyven évig nem volt itt jelen. Balázsnak nem ment le a láza, és fulladozik a szennyezett levegőtől. (Korábban pszeudo-kruppos volt. Azt hittük, kinőtte. Persze, nem szívott be ilyen levegőt.) A kedves portásnő mondja: pár száz méternyire van itt egy gyermekkórház. Elmegyünk. Az épület előtt vezetékfektetés. Parkolnunk kellene, előre-hátra helyezkedünk.

Érkezik egy munkás, ránkordít, hogy szerinte mit csináljunk. Letekerem az ablakot: Ön itt rendőr, hogy „intézkedik”? Nem érti, utasít, rendelkezik. A 16 millió rendőr egyike, ezt szokta meg. Kérni, beszélni nem tud. Bemegyünk a kórházba. A portán ki akarnak lökni. Montijuk: harminckilenc fokos lázzal, kruppös köhögéssel egy gyereket kellene megnézni. Hosszas huzavona után kihívják a főorvost. Mosolyog: ma nem felvételesek. Montjuk: külföldiek vagyunk, diplomaták, ott lóg a nyakában a sztetoszkóp, nézze meg a gyereket. Mosolyog - egész életében hivatásos seggnyaló volt, mit érdekli egy gyermek sorsa. Mondja: keressünk valaki mást, egy vizsgálatnak adminisztratív nyoma kell legyen, ő nem nézheti meg a gyereket. Kérdem: letett-e egy hippokrateszi esküt. Nyálasán vigyorog - akkor sem. Mondom: maga embertelen. Mosolyog. Elmegyünk. Ilyen barbársággal nincs mit tenni. (Utólag minden nyugati orvos ismerősünk tajtékzik: feljelenteni! Feljelenteni!) Főnyaló úr egy haverjához küld, a város legtávolabbi sarkában. (Közben megtudjuk, pár száz méternyire is rendel orvos, de az nem barát.) Főorvos úr barátjánál várunk egy órát. Benn elmondja, hogy tizenöt évig Magyarországra járt nyaralni, meghallgatja Balázst, vállat von, tegyünk, amit akarunk, kiállítja a hajmeresztő számlát.

Dél lett közben. Balázs könyörög, ne menjünk haza, jól érzi magát, menjünk át „nyugatra” (ő már ismeri a különbséget), nézzük meg a csodálatos Goslart.

Gyorsan összecsomagolunk. A kedves portáslány csak a fejét csóválja a főorvostörténetre, s hozzáteszi, hogy itt, a Harz-hegységben halomra halnak, fulladnak meg a gyerekek ősszel és télen.

Átmenekülünk. Goslar - nincs most hely rá - csodálatos. Semmivel nem lenne jobb adottságú, „csak” egy kultúrát becsülő, tehetős ország kezében van: ragyog, tiszta, megbízható, minden értékére büszke, minden román, gótikus és reneszánsz csodáját jókedvűen mutogatja - és gazdagszik belőle.

Este Edit születésnapját ünnepeltük volna. Balázst rázza a hideg. Hajnalig próbáljuk negyvenegy fok alatt tartani a lázát, törülközőket tekerünk rá. Eszünkbe sem jut keletnémet orvoshoz fordulni.

535