Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Fábián László: Parázs a jég alatt (novella)
natot várta, összetörte bennem a vágyat, összezúzta a férfiasságot, szemem olyan szorosra lezárult, feszítővassal sem lehetett volna kinyitni, bőröm hideg lett és sörtévé merevítette szőrzetem, úgyszólván fájt rajtam ez a hűvösség, mintha izzadtan bújtam volna a pincémbe, a szám is feszes volt, jóllehet megindult vonalán az ujja, ezt olykor csinálta velem, azt hihette, most is lépre csal, meg sem rebbentem, tűrtem, hogy átölel, hogy hozzám nyomódik, megrázkódott az érintésemtől, érzékeltem azt is, meg nem mozdultam volna, noha nem makacsságból, pusztán képtelen voltam rá, a mama járt a fejemben, és nem tudtam jó szívvel gondolni rá most holtában sem, csak arra gondoltam, hogy kifosztott, megtagadta tőlem ezt a testet, azazhogy nem is ezt, hanem ennek az előzményét, az eredetijét, amely szebb volt, fiatalabb volt és tisztább, ha vallásos lettem volna, hihettem volna, hogy a mamát, ahol most van, emiatt elszámoltatják, ehhez nem volt joga, szerettem volna üvölteni egyet, nem tudtam, a szemem sem pattant föl többé: belealudtam a tévé viliódzó fényeibe... kotlom ebben a betonodúban, mintha itt valóban olyan jó volna nekem, amilyennek hírelni szoktam, s amilyennek tényleg szeretném is, gyalázatos kudarcomon töprenkedem, a fölsülésen, cserbenhagyott a vágyam, amikor éppen beteljesülni véltem, fölötlik bennem az a rossz mondat, akárha fenyegetés, rá mégsem tudok haragudni, nem akarok haragudni, lehetetlen a harag, túlságosan hosszú évek voltak köztünk egymás nélkül, elérhetetlenre távolodott tőlem annyi időn át és csak akkor lett esélyem megint, amikor váratlanul a férje meghalt, amikor a sors újból felém űzte, tudhatta, látta, értette: várom, rá várok, egyszer rendbe kell tenni a dolgokat, ezzel most már nem szabad játszani, már csak ellopott éveink lehetnek, ezt én mind pontosan tudom, semmi kétely nem mozgott bennem, azon a nyári éjjelen mégis lebénultam, messzebbre sodródtam tőle, mint valaha bármikor, nem lett belőle közös reggelünk, úgy szöktem el hajnalban, hogy föl sem ébresztettem, de kitakartam és megnéztem, hogy minden formáját magamba véssem, látom most is, előttem van, megiszom ezt a pohárka meggybort, fölmegyek, majd megborzongok egy kicsit a hűvösre fordult esti levegőn, jó meleg lesz viszont a fürdőszobában, megraktam a kályhát rendesen, megborotválkozom, olyan simára, ahogyan még soha, megfürdöm, azt a ruhát öltöm magamra, amelyben a buszon megdicsért, majd nyomok egy kis levegőt a bringám hátsó kerekébe, kikerekezem a munkahelyére, megvárom, hadd lepődjék meg, hogy várom megint, ma is, holnap is, holnapután... és... mindig... 525
