Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Fábián László: Parázs a jég alatt (novella)

sam, arcába nézhessek a holdvilágnál, az arcomba nézhessen ő is, a csöndben meghalljam saját zaklatottságunkat, nyelvén megízleljem teste nedves ígéretét, és egyszerre mélabú árad szét az ereimen, elfut az agyamig, mindez ijesztővé, sőt, nevetségessé válik, rám tör az életem, azok az elképesztően hosszú évek, évtizedek nélküle, ő nem tudja, de talán érzi, mert nem forszírozza a folytatást, hirtelen elhidegülünk egymástól (ebben az életkorban ez már sebesen megy), mintha nem tudnám megemészteni a múltat, nemcsak az övét, a magamét sem, hallom a mama hangját, azt a rettenetes levelet olvassa be, amelyet egykor a városba írt nekem, azt a megbocsáthatatlant, ilyenkor azt olvassa a mama hangja, én pedig megbénulok attól a hangtól, azoktól a szavaktól, hajdani tehetetlenségem fog el, ő meg lassan kifordul ölelésemből... lejött a kutyám, ott szeret lenni, ahol én vagyok, lefekszik a pad alá, a bokámon érzem leheletének melegét, jelenléte megnyugtat, ahogyan őt is, hogy velem lehet, néhanapján elkísér a tóra, ha pecázni megyek, ámbár egyre ritkábban fordul elő velem, hal nincs, ülök órák hosszat, még kapásom se, valamikar ennyi idő alatt egy szekérrel összefogtam volna, minden kiveszett, nyulat se látok sokszor egy évig se, a kutya legföllebb kóbormacskát hajt föl az erdőn, ha velem tart, otthon nem bántja a macskát, ül a vesszőfonatú karszékben, a macska az ölében, dorombol neki, bírom őket így együtt, reggel mindig rájuk bízom a házat amióta a mama nem él, oldalaznak elém amikor megjövök, a cica azonban a pincét nem állhatja, hideg neki, egy alkalommal, amikor elmentem elé a munkahelyére, idejöttünk, lehoztam, megmutattam, én építettem, csaknem egyedül, ahogyan egyedül folyt és folyik az életem, nézte, de nem érdekelte különösebben, ivott egy pohárkával abból az édes rubinból, megborzongott, kérte, hogy menjünk föl, leszünk még a föld alatt eleget; nem volt szép gondolat, nemigen tetszett nekem, de eszembe jutott, biztosan az özvegységére gondolt, arra a váratlan halálra, amely - látnom kell - újból felém fordította, abba rázkódott bele, sietve fölmentünk, kerékpárra ültünk, elmentünk hozzá, kettesben voltunk abban a hatalmas lakásban, abban a túlméretezett házban, remek vacsorát tálalt, sört ittunk, néztük egy kicsit a tévét, megkérdezte, nem akarok-e ott aludni, rettenetes zavarban voltam, egy szót sem bírtam kinyögni, már ágyazott, azt mondta, bújjak az ágyba, ő még lezuhanyozik, mert kimelegedett, valami fehér trikóféle volt rajta amikor visszajött, érhetett combközépig, színesen villogott rajta a tévé fénye, én már az ágyban voltam, megállt fölöttem, láttam, a trikó alatt nem visel semmit, láttam, a combtövek sűrű és áthatolhatatlannak tetsző sötétségbe futnak össze, reszkettem, rázott a hideg, holott nyár volt, egy megkésett, langyos este, ő ezúttal is fürdésből jött, láttam, halálosan komoly, benyúlt a takaróm alá, értetlenkedve kérdezte: „az alsóneműdet mért nem vetted le?” Ügyetlenül le- cibáltam, bámult, oda akartam hajítani a székre, a többi göncöm mellé, de az asztalon a sörösüveget találtam el, eldőlt, csörgött a sör a padlóra, hallottam a zaját, láttam, elmosolyodik, de nem ugrott oda, hanem utamat elzárva be- nyomakodott mellém, jól láttam mindent, a képernyő világított, fölült az ágyban, egyetlen rántással lekapta azt a trikót, a melle gömbölyű volt, de már megereszkedett, a kor és a gyerekek hatása, fesztelennek látszott, amiképpen fesztelennek hatott ahogy kimondta: „nem megyek ám hozzád”, nekem azonban meg sem fordult a fejemben, játszik-e, komolyan gondolja-e, mint leomló homokfal, zuhant rám jó ideje készülődő mélabúm, lesben állhatott, a pilla524