Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 5. szám - Ágh István: Könyörögj érettünk (regényrészlet)

Én ugye, ehhez nem értek. Kettőbe? Elvtársnő! Ötször annyiba, kérem szépen. Megmutatta a kertet, az út mellett oldalt nyíltak a rózsák, kis fenyők álltak a fűben, hátrébb kordonos szőlő. A kert végében zsupos építmény, oldala nem volt, csak a tartóoszlopok, közöttük olyan hosszúszekér, amit annyira kiszélesítettek, hogy elférjen benne a pad kétoldalt, meg a vastag deszkából csinált asztal. Miért nem itt tartják a Tünde nevenapját? Ide csöndesebb társaságot szoktunk, mert a szomszédok ugye, hát tetszik tudni. Mi a figyelem előterében állunk. Segíthetek? Átkarolta a derekamat, benyúlt a blúzom alá. Vagyok annyira okos, hogy mintha észre se vettem volna. Szembe ült velem a szekéren, beszélt, beszélt, sajnáltatta magát, régóta szerelmes belém, el se tudja képzelni ezt a megtartóztatást ilyen fiatalon, a felesége az más, idősebb is nála, és semmi kedve hozzá, érdekházasság, a pártiskolán ismerkedtek össze, de ő még férfi, olyanok mint egy tengerészházaspár, pedig egy házban élnek. Nem szóltam semmit. De értsem meg, mondjak igent. Késő van, haza kell mennem. Jó, akkor elvisz, de gondoljam meg! Gyorsan és szótlan vezetett, féltem, de nem kanyarodott le a dűlőútra. Megállítottam az elágazásnál, köszönöm, innen már gyalog megyek. Gondoljam meg! Elhajtott, válaszom nélkül. Hidd el, Palikám, győztesnek éreztem magamat, mert ezek azt hiszik, mindent lehet. De nő vagyok, ha ismernéd a nőket, megértenéd, bocsáss meg, én még nem láttalak lánnyal, és ideje lenne megnősülnöd, akkor megértenéd, milyen jól esik nekik, ha tetszenek valakinek, akárkinek. Például egy egész szakasz katona füttyöget rám, kiabál mindenféle hülyeséget, de jó dudáid vannak, satöbbi, örülök, elfordulok, elmennek, mint az elnök, és én tartogatom magamat az uramnak. Nem könnyű ilyen fiatalon, ebben igaza volt a pasasnak. Gyereket akartunk azután, ahogy a lakást megcsináltuk, majd elvisz magával egy hónapra, már voltam vele az Adrián, a Földközin, Görögben, Bejrútban, Alexandriában, de akkor még építkeztünk. A tenger fia lesz, mondta. Énekeltem az úton, az elnök autója már nem hallatszott, eszembe jutott, virágot szoktam szedni kislány koromban és odaraktam az Agyonlőtt Kereszthez, tudod, az a kereszt a Rókacsárda és a malmotok között a mező közepén, szedtem egy csokor pipacsot, mint az a régi Joó Marika. Aztán a levél az asztalon: „Itthon voltam. Vissza kell mennem. Isten veled!” Képzelheted, Pali! Fölébresztettem apámat, csak azt kérdezte Sanyi, hol vagyok? Azt mondta, nem tudja, elrohant, be se csukta maga után az ajtót, anyátoknál kerestem, ő nem is látta, nem lehet igaz, itt a levele, erre azt kiabálta, mekkora kurva vagyok, nekem otthon a helyem, nem a Rókában, ahol pezsgőt isznak a cipőmből, tortakrémet nyalnak a hasamról meg minden, én leszek az oka, ha valamit csinál magával, mert nagy baj lesz ebből, az biztos, és azért nem ment hozzá, mert belebolondult, hogy megcsalom. Csak anyád meg én sejtettük, hogy valamit csinál magával. Mégis reménykedtem, azonnal levelet írtam, azt, amit most neked, vittem a postaládához, látta messziről Kityöri Ferkó, na aztán pletykálhatták, hogy éjjel járok haza. És Hoffer Lajos találkozott Sanyival, szaladt a Róka felé, ne siess annyira, be vannak zárva. Másnap a boltos Irénke újságolta apámnak, náluk járt éjjel, az erdész Laci kint volt a területen, megkínálta, de csak ivott és magára hagyta, mikor a kávét főzte neki, az öreg Jáger aludt. Még jobban gyanakodtam, mert az erdész Laci a te barátod volt, ő csak veled együtt szokott az erdész Lacival lenni, Pali! Akkor mért ment oda, ha még az anyátoknál se volt? Az arzén miatt, amit madártöméshez

507