Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Ágh István: Könyörögj érettünk (regényrészlet)
pipázó hangokat hallatott. Éjfél után érezte anyja nyugalmas lélegzetéből, elnyomta már az álom. Fölkelt a hideg konyhakőre, bőröndjéhez indult lábujjhegyen, mezítláb, rátenyerelt a zár fedelére, hogy elnémítsa a csattanást, kivette az egyik rekeszbe különített altatót, kitapogatta a fadobozt, azt a mindenki elől titkolt kazettát a ruhák között. Hanyatt fekve nézett a sötétbe, a legfeketébb feketeség nehezült rá, félt a mélységes csöndből kirobbanó zajoktól, mintha járkálna valaki a padláson, pedig csak az egerek zörgették a diót, de aztán mégis ember közeledett a házhoz, ugattak a kutyák. - Ki nyirt meg!? - kiáltott Kityöri Ferkó, s vitte magával az ugatást, ahogy elcsoszogott Joóék előtt, énekelt kivehetetlenül. Molnár Pali karjait keresztbe rakta mellén, nem hánykolódott, ahogy albérletében egyedül, visszafogta nyögéseit, nem akart gondolni semmire, csak tudomásul vette a szúrós koromszagot, ezt a sötét csendet meg az éjszaka hangjait. Mintha ebben a testhelyzetben maradna örökké. 3. Szokatlan későig világított Joó Mari ablaka. Kityöri nem győzte kivárni a villanyoltást, elkezdte a szerenádot. Eggy ablaknaál aájj meg cigaán, ummu- zsikaájj, hossirgyon asz a sziep leaán, ojjan legyeen, mind esszerelmes könnyess vallomaás, csak csöndessen, na hájjá senki maás. Bármennyire ordított, most nem kapott hideg vizet & fejére. - Csak nem huatt meg az ien Marikaám? Mária levelet írt Molnár Palinak. Be akarta fejezni az éjjel, ki tudja, meddig lesz itthon, hajnalban bedobja postaládájukba.- A temetés után azonnal elutaztál, pedig beszélni akartam veled. Mért nem engedtetek a koporsóhoz? Elől álltatok anyáddal, aztán mikor mögétek szerettem volna menni, mert az a hely mindennek ellenére megilleti a feleséget, elém kerültek a barátok, egyre hátrébb szorítottak, már a fél falu elém tolakodott, senki se néz rám, mindenki.hátat fordít. Emlékszel még a papra? Egy szál virágot se dobhattam utána, csak akkor mehettem hozzá, amikor ott hagytátok. Azt hiszitek, én vagyok az oka, istennemre, én nem csaltam meg. Te nem ismered az öcsédet, ki se néztél a könyveidből, mit érdekelt, hogy kicsoda. Milyen az élet a hajón, s mit kell egy tengerészfeleségnek elviselni, meg hogy mennyire féltékeny volt. Értsd meg: Pali, mennyit szenvedtem a természetétől! Szerettük egymást, halálában is szeretem, senkim sincsen, ő most már láthatja az égből, mindent tud, végzem a munkámat, holtában sem csalom meg. Már megnyugodhat, ahogyan most élek, olyan voltam mindig. Nagyon szeretett, talán nem kellett volna annyira. Ment volna inkább a kurvákhoz, egyszer megkérdeztem, milyenek a bejrúti kurvák, pofon ütött és elszégyelltem magamat, mert megsértettem azt, aki annyira szeret engem. Tudod is te, mennyire? Katonakorában hirtelen eltávozást kapott, nem várta meg a rendes vonatot, ami itt is megáll, jött a legelső gyorssal, tíz kilométert gyalogolt a hóviharban, meg is fagyhatott volna, de rohant, hogy minél előbb lásson. Megtennéd te valakiért? Van neked valakid? Boldog voltam még akkor is, ha azt mondtam, ne csináld többet, megfagyhattál volna, ne hülyéskedj! Pedig jólesett, mikor abban a jeges, havas köpenyben megölelt, és nem fáztam a hálóingben, és nem az anyja volt az első, hanem én, a menyasszonya. Azt 505
