Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Hajdú Tibor: A szovjet és a magyar pártvezetés 1956-ban
vagy nagyobb mérvű megmozdulásukra és végső esetben el volt szánva fegyveres erő bevetésére. Ez feleslegessé teszi a régi vitát, hogyan érkezhettek szovjet csapaterősítések Magyarországra még azelőtt, hogy Gerő október 23- án éjszaka katonai segítséget kért. Másrészt: Hruscsov ekkor elsősorban Lengyelországban látta egy felkelés veszélyét, hiába tiltakozott ez ellen Ochab, az új lengyel első titkár. Ez elvonta figyelmét Magyarorszgáról bizonyos fokig, hiszen Lengyelországnak nemcsak földrajzi helyzete volt más, méretei miatt is nehezebb lett volna egy felkelést leverni, mint Magyarországon. Rákosi kihasználta a moszkvai értekezletet és Tito kijelentéseit a saját céljaira: a fenti információkat összekötötte a Petőfi Kört, Déryt és Tardos Tibort elítélő határozatok kicsikarásával június 30-án. Csakhogy kétségbeesésében túllőtt a célon; híveivel retorziós hullám előkészítését kezdte meg és ez sok volt Hruscsovnak, de az óvatos Gerőnek is, aki a Politikai Bizottság július 12-i ülésén, Piros belügyminiszter, Friss István és Kovács István támogatásával nyíltan szembefordult vele. Egy hét sem telt el, Budapestre érkezett Mikoján, hogy Rákosinak átnyújtsa a selyemzsinórt, legalábbis jelképesen. Mikoján nemcsak felszólalt a KV Rákosit leváltó ülésén, de kioktatta a KV tagjait és személyi kérdésekben is véleményt nyilvánított. Ragaszkodott ahhoz, hogy Rákosi utóda Gerő legyen, aki majd kijavítja több felszólaló által szóvá tett hibáit, javasolta, hogy Nagy Imrét, akivel találkozott is e célból, azonnal vegyék vissza a vezetésbe, erősítsék meg a vezetést több szociáldemokratával, jóváhagyta Farkas Mihály kizárását a pártból. A nyár folyamán a Kreml figyelme mindinkább Lengyelország és a kibontakozó szuezi válság felé fordult. Gerőtől mindenekelőtt azt kívánták, hogy rendezze végre a magyar-jugoszláv kapcsolatot, ami meg is történt. Máig rejtélyes Gerő október 23-a körüli viselkedése; először a láthatóan érlelődő felkelés lebecsülése, majd az október 23-i provokatív beszéd. Úgy tűnik, hogy Gerő a kiváró politika híve volt, abban a tudatban, hogy végső esetben számíthat a szovjet katonai segítségre, amelyet október 23-án azonnal és állhatatosan kért is. Matolcsi János visszaemlékezése szerint 23-án éjjel Gerő „telefonon érintkezésbe lépett a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetőivel, tájékoztatta őket a helyzetről és közölte velünk a szovjet elvtársaknak azt a véleményét, hogy országunk belső problémáját nekünk magunknak kell megoldanunk. Tudomásom szerint a szovjet elvtársak csak többszöri beszélgetés után határozták el a segítségnyújtást, amikor már a több magyar katonai egység felbomlásáról és átállásáról érkező híreket is közölték velük.” Hruscsov húzódozásának természetesen nem az volt az oka, hogy elvileg ellenezte volna az intervenciót; de még azt hitte, hogy Lengyelországban szükség lesz katonai erőre, márpedig két országban való egyidejű rendcsinálásra a szovjet katonai vezetés sohasem vállalkozott, mint az 1968-ban és később is kiderült. A maguk katonai intézkedéseit mindenesetre megtették, nem várva a moszkvai utasításra. Szűcs Miklós vezérkari ezredes emlékezése szerint, mikor őt 23-án este 6 óra körül Bata honvédelmi miniszterhez rendelték, az ott tartózkodó Tyihonov altábornagy, főtanácsadó kérdést intézett hozzájuk, egyetértenek-e vele abban, hogy „azonnal szovjet csapatokat kell Budapestre rendelni” és azokat bevetni. Miután a vélemények megoszlottak, Tyihonov „Szó nélkül a miniszter asztalán levő fekete telefonkészülékhez nyúlt... és Antonov hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari főnökét hívta. 370
