Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Hajdú Tibor: A szovjet és a magyar pártvezetés 1956-ban

tárgyalt Szuszlov Rákosival, arról keveset tudunk, ekkor határozták el Kádár és Marosán bevonását a Politikai Bizottságba, és azt is, hogy bűnbakként feláldozzák Farkas Mihályt. Annyi bizonyos, nem azért tartották Rákosit, mert nem voltak tisztában a helyzet súlyosságával, ellenkezőleg- attól féltek, hogy a kialakult szituációban minden nagyobb elmozdulás robbanáshoz vezethet. Ezután jött Poznan, majd június 22-23-án a szocilaista országok vezetőinek moszkvai csúcstalálkozója. Ennek anyagát tudtommal eddig nem tették közzé és nemigen írtak róla. Amit tudok róla, az Rákosinak a KV 1956. júniusi „információs ülésén” előadott beszámolójában található.

A tanácskozásnak, melyen jugoszláv megfigyelő is részt vett, három napirendi pontja volt: a KGST-tervek összehangolása, a hadiipari tervek egyeztetése és a szocialista országok kommunista pártjai közötti szervezeti kapcsolat. Ez utóbbi azt jelentette, hogy kimondták: nincs szükség a tájékoztatási irodához hasonló semmiféle közös szervezetre. Hruscsov a találkozón beszámolt Titóval folytatott tárgyalásáról, melyet eredményesnek mondott, de nem kívánt belenyugodni abba, hogy Tito nem hajlandó a szocialista tábor tagjának vallani magát, annak szervezeteibe belépni. Elégedetten hivatkozott viszont Tito bíráló megjegyzéseire egyes népi demokratikus országokat illetően.

Rákosi beszámolója szerint „... a jugoszlávok elégedetlenségüket fejezték ki Albániával, Bulgáriával és Magyarországgal való viszonyuk nem megfelelő alakulása miatt. A jugoszláv kérdésről beszélve Mikoján elvtárs közbevetette, hogy Tito kifogásolta, hogy a csehszlovák és lengyel pártok nem lépnek fel eléggé határozottan a különféle ellenséges megnyilvánulásokkal szemben (így Csehszlovákiában az írószövetségben történtekkel szemben). Mikoján elvtárs még hozzátette, hogy ez vonatkozik Magyarországra is. Hruscsov elvtárs ezt megerősítette és hozzátette, hogy a jelen levő elvtársak ne vegyék rossz néven, de a szovjet elvtársak szolidarizálták magukat Titóval, mert nekik is ez a véleményük. Hruscsov elvtárs kijelentette, hogy véleménye szerint a helyzet a lengyel pártban a legrosszabb, a legkiélezettebb.” Hruscsov több példa mellett hivatkozott rossz benyomásaira, melyeket a lengyel KB-nak a 20. kongresszus utáni ülésén szerzett, amelyen ugyanis személyesen részt vett. Hruscsov a tanácskozás végén tartott pohárköszöntőjében dicsérte az NDK eredményeit, megjegyezve:

„Mutatja ez, hogy milyen hamis útra akarta vinni Berija a pártot, amikor jelentéktelennek tüntette fel a Német Demokratikus Köztársaságot és oda akarta dobni az ellenségnek.” Poznanra utalva kijelentette: „Az ellenséges törekvésekkel szemben fel kell használni az államvédelmet, a bíróságot, az elnyomás szerveit. Ha ezt nem tennénk meg, liberális fecsegőkké válnánk és elpusztulnánk.” Ezzel összecseng, hogy a tanácskozás után Hruscsov azt üzente Titónak Micsunovics követtel: „Arra az esetre, ha a magyarországi helyzet tovább romlik, ők elhatározták, minden eszközt bevetnek a válság megoldására. Hangsúlyozta, hogy ez bizalmas közlés. Még nem állott elő olyan helyzet, és talán soha nem is fog; mégis szeretné, ha Tito tájékozva lenne idejében az intern határozatokról. A Szovjetunió, tette hozzá, semmi áron nem engedheti meg, hogy „rést üssenek a tábor frontján”, márpedig a Nyugat pontosan ezen mesterkedik.”

A tanácskozásokon elhangzottakból több következtetést vonhatunk le. Mindenekelőtt azt, hogy a szovjet vezetés számított a poznanihoz hasonló,

369