Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3-4. szám - TÖRTÉNÉSZ SZEMMEL - Hajdú Tibor: A szovjet és a magyar pártvezetés 1956-ban

amikor megkaptuk azt a közlést, hogy kizárták a pártból, akkor a személyes véleményem az volt, hogy ez nem helyes, és az SZKP KB néhány más tagjának is az volt a véleménye. Nem mintha nem érdemelte volna meg. De a párt érdeke inkább azt követelte meg, hogy megtartani a pártban és kézben tartani. De most, hogy kizárták, semmi sem köti. Mi ebbe nem avatkoztunk bele, és pártunk Központi Bizottsága ezt nem tárgyalta meg, noha volt beszélgetés erről, hogy nem helyes. Ha Nagy Imre okosabb lett volna, akkor a kizárás után másképpen viselkedett volna... Ha kijavíthatná hibáit, visszatérhetne a pártba... Helyesnek tartanám, ha a PB tagjai beszélnének vele alaposan, ilyen értelemben.”

Az 1955. januári találkozó után a szovjet pártelnökség másfél évig, 1956 júniusáig nem foglalkozott aktívan a magyar belügyekkel, lekötötte a jugoszláv és osztrák probléma megoldása, a 20. kongresszus és előkészítése. Ezért maradhatott támogatásukkal olyan sokáig hatalmon Rákosi, noha Tito nem titkolta, hogy ő Rákosival nem áll szóba, tehát a két ország között sem jöhetett létre érdemi közeledés. Moszkvában azonban csak 1956 júniusában került újra a figyelem fókuszába a magyar kérdés, nem függetlenül Tito moszkvai látogatásától. Ez közismert Micsunovics volt moszkvai követ könyvéből és Tito pulai beszédéből, amelyekben többek között kijelentette:

„Amikor Moszkvába mentem, nagy volt a meglepetés, amiért nem akartam Magyarországon keresztülutazni és éppen Rákosi miatt nem akartam keresztülutazni Magyarországon. Azt mondottam, hogy még akkor sem mennék Magyarországon át, ha az út háromszor rövidebb lenne..” Tito még arra is módot talált, hogy ezt a véleményét, diplomatikus finomsággal, a moszkvai magyar követség útján megüzenje Budapestre. Münnich moszkvai magyar követ 1956. június 22-én jelentette, hogy a Tito tiszteletére 18-án adott jugoszláv követségi fogadáson Jozse Vilfan, Tito titkára, odament Erdélyi Károly magyar követségi titkárhoz és hosszan fejtegette, hogy „a jugoszláv kormányküldöttség valamennyi tagja a legjobb benyomásokkal távozik a Szovjetunióból”, majd:

„Romániai utazásukkal kapcsolatban elmondta, hogy véleménye szerint a románokkal semmi problémájuk nincs, hiszen Romániában alapjában már megoldódtak az összes... nehézségek, tehát minden előfeltétel megvan a baráti kapcsolatok elmélyítésére. Közölte, hogy annak idején Tito elvtárs gondolkodás nélkül, örömmel azonnal elfogadta Georghiu Dej elvtárs meghívását.”.

Münnich, aki utálta Rákosit, mert megtagadta egykori közös vezérüket Kun Bélát, sietett jelenteni ezt a félreérthetetlen célzást arra, hogy Rákosinál még Dej is sokkal jobb. Münnich és más régi moszkoviták, mint Szántó Zoltán, bizonyára szorgosan fúrták Rákosit Moszkvában, de az ő útjuk nem Nagy Imre és nem is Kádár útja volt, hanem a „vissza Leninhez” irreális jelszava és így Rákosi nagyszámú párton belüli ellenfelei között egységes akció az utolsó percben sem jöhetett létre. Viszont miután Tito ragaszkodott Rákosi eltűnéséhez, Moszkvában ismét kénytelenek voltak a magyarországi helyzettel foglalkozni. Június 7-én Hruscsov közölte Titóval, hogy Pestre küldik Szuszlo- vot, „hogy a magyar vezetéssel együtt kiutat keressen az egyre bonyolultabbá váló belső válságból.” Szuszlov visszatérése után Hruscsov azt üzente Titónak: Szuszlov beszámolója után a KB Elnöksége elhatározta Rákosi további támogatását - végül is, amit tett, Sztálin parancsára tette. „Rákosi éppannyira felelős, mint én — nem jobban és nem kevésbé” üzente Hruscsov. Hogy mit

368