Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Marian Bielicki: A magyar forradalom, 1956 (Tischler János fordítása)
milyen sors várt újságjára ezen a nevétől megfosztott utcán? Azon az utcán, ahol az emberi kezek leszaggatták a Sztálin utat jelző névtáblákat. Ugyanezek a kezek ma újságot tépnek szét, amelyben az igazság szavai szerepeltek. Miért? A fiatalember, aki elsőként kezdte az újságokat megsemmisíteni, kiabál:- Ne olvassátok ezt a szennyet! Az, amit a kommunisták nyomtatnak, az oroszoknak szolgál, nem a magyaroknak. Ezért terjesztik katonák a kommunista újságokat... A látszat kedvéért a Kossuth-címert helyezték el rajta... Az embernek, aki fordít, fáradt, a néhány napos borostától szürke arca van. Halkan, erőlködve beszél, mintha a szavak csomók volnának a torkában.- Miért nem olvassák ezt? - kiáltom tolakodóan. - Lehet, hogy ott az igazságot írták le. Az alkalmi tolmács bólint. Nem tudom, hogy a bólintás helyeslés-e, vagy csak egyszerűen kötelező gesztus.- Az igazság, amelyik túlságosan későn érkezik, nem jut el az emberi szívekhez - mondja végül, rágyújtva. - Aki egyszer hazudik, annak többször nem hisznek.- De olvasd el magad - nyújtom neki a tépett szélű újságot. - Én már olvastam - határozottan eltolja a kezem. - Na és? Nem hiszed? - Vállat von, és fájdalmas mosollyal néz rám. - És akkor mi van: hiszem vagy nem hiszem. Elkéstek ezzel az igazsággal. Mások ezt az igazságot jóval hamarabb elmondták, átélték, megérezték. Még nekem, még nekem is - ismétli nyomatékkai- nehéz hinnem az őszinteségükben. Pedig annyi éven át hittem ugyanazokban az igazságokban, amelyekben ők is. Megragadom a kezét.- És te, te miért nem mondod ezt hangosan, úgy, hogy mindenki hallja?! Lágy mozdulattal kiszabadítja a kaiját. - Nem mondom? - néz rám iróniával.- Mit tudhatsz te erről? Egyébként - belenyúl kabátja zsebébe, kivesz egy ceruzacsonkot, és az újság szélére felírja a címét. - Nézz be oda alkalomadtán, meg fogod tudni ki és mit mond. Egy pillanat múlva egyedül vagyok. * Nem akarok hinni a szememnek. Már elmúlt három óra, minden bolt zárva, itt pedig a téren egy nyitva tartó büfé. Az ablakokon keresztül embereket látni a magas pultoknál. Eszembe jut, hogy tegnap óta semmit sem ettem. Bent meleg van, füst, és kolbász illata teijeng. Néhány forintért levest adnak. Van hús is, borsos szószban, krumplival. Elveszem adagomat a büfésnőtől és helyet foglalok a pultnál. Sietve nyelem a forró levest.- A külföldiek is meg szoktak éhezni - szólal meg a túloldalon álló sportsapkás úr és biztatóan mosolyog. Nehéz nem kihasználni az alkalmat. A beszélgetéshez csatlakozik még az ízletes fogások két másik fogyasztója is. Mint kiderül, egyikük technikus a villamoserőműből. Nem tudott hazajutni, bejött ide, hogy harapjon valamit a munkába való visszatérés előtt.- Önöknél senki nem sztrájkol? - kérdezem. — Sztrájkolni? Az erőműben?- csodálkozik el kérdésemen. - Hiszen a városnak a fény ugyanúgy szükséges, 299
